Nem tudom, ki milyen viszonyt ápol a civil (azaz: fosch) borítókkal, de az Arctic Monkeysnak jó érzéke van ahhoz, hogy az ember inkább a kocsijába szánt, kiírt lemezt hallgassa, mintsem a gyári verziót.

A korábbi album (Favourite Worst Nightmare) coverje esztétikusnak tűnt volt az elsőhöz (Whatever People Say I Am, That's What I'm Not) képest, melyen egy dagadt, jóllakott napközis haver volt látható. A zenekészítés nem jófejfesztivál, csíny, ami a Jackass-nél izgalmasabb, mert nemcsak telefingott pingvinjelmezben szaladgálunk az autópályán, forgalommal szemben, hanem a potikat csavargatjuk.

Persze, mindez mellékes, a lényeg, hogy megjelent a 2002-ben alakult sheffieldi banda harmadik lemeze (Humbug), melyet egyesek a zenekar legjobb munkájának tartanak, míg az ortodox rajongóknak leginkább a korong címkéjére fotózott pizzatészta (?) jut eszébe: az alapanyag oké, de hiányzik róla a szósz, a sonka és a gomba. Nos, a lemezt övező termékeny tanácstalanság indokolt. 

Most a majmok vagy a legjobb albumot tették le az asztalra, vagy a legrosszabbat. A válasz bonyolultabb, mint a kérdés. Josh Homme (ex-Kyuss, Queens Of The Stone Age) szellemi erőtere igencsak megterheli a lemezt. Igaz, hogy ez a csapat legérettebb munkája, igaz, hogy itt a legtöbb a zenés fantáziálás, mint a korábbi cuccokon, ugyanakkor a csapat jellegadó dinamizmusa teljességgel elveszett. Két pörgős dal van a lemezen, a Potion Approaching és a Pritty Visitors. 

Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, a dal ikerpárja egyből a második szerzemény, a Crying Lighting lebegő pszichedelia, mely már egy jobban kibontott, sűrűbben rétegzett kompozíció. 

Ha egyszerűen akarnánk leírni a lemezt, akkor azt mondhatnánk, hogy az első két album hangképe teljességgel felfedezhető, ami plusz, az a QUSTA-féle stoner belassulás, a Last Shadows Puppets-féle retro-beat szerethető egyvelege. A Humbug nem a pattanásos indie-diszkós közönségnek készült, annál abmíciózusabb vállalás. 

Szerencsére nem tapicskol sokat a stoner-rock lápvilágában, a daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is – vö: a zenekar 1969-es More című filmzenéjével. A Mercury-díjas csapat az első lemez idején még olyan volt, mintha a Libertines megtanult volna zenélni, és fiatalodott volna tíz évet, ugyanakkor ha a hatásokat írjuk körül, akkor mindenképpen meg kell említenünk a Smithst, Alex Turner nem egy dalban (pl. Cornerstone) Morrissey-üzemmódban énekel, de a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. 

Ha van probléma az albummal, akkor legfeljebb az, hogy a Homme-mal kifejlesztett hangképhez igazítottak minden dalt, pedig a vegyes technika jobb lett volna. Azaz: a tíz dalból legalább a fele lehetett volna dinamikusabb, így a táncos indie-diszkós közönség is megkapta volna a magáét, és azok is, akik már nem használnak Oxit. 

Kétségtelen, hogy a lemez a legkomplexebb, legizgalmasabb vállalkozás, mint a korábbi két anyag, és szinte minden dalban van egy-egy fordulat, mely megemeli a dal ívét, minden számnak van „kötelező váratlansága”. Ott a teljesen leülős Fire And The Thud, mely a középrészén feltámad, izgalmas pszichedeikus matatás után szárnyalni kezd az egész. Szóval, a Humbug kiváló lemez, de nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben.