A Pearl Jam legenda, habár közmegegyezéses klasszikus lemezt 1993 óta nem csináltak. A friss Backspacer sem világrengető, de azért kellemes hallgatnivaló.
Nem vitatéma, hogy a Pearl Jam első két lemeze klasszikus, de ami később következett, az már erősen megosztotta a rajongótábort. A zenekar nevét viselő 2006-os lemez ugyanakkor erősebb volt, mint gyakorlatilag bármi, amit csak kiadtak az 1993-as Vs. óta: Seattle legendás túlélői hallhatóan felélénkültek egy kicsit, és ez jót tett nekik, így fokozottan izgalmas volt, mire mennek ezúttal. Nos, az eredmény most sem falrengető, de a maga módján kétségkívül rokonszenves.
A mindössze 36 perces Backspacer az első Pearl Jam soralbum, ami nem a Sonynál, hanem a Universalnál jelenik meg, és az 1998-as Yield óta most dolgoznak először Brendan O’Brien producerrel is. Aki esetleg még mindig új Alive-ra és Jeremyre számítana Eddie Vedderéktől, természetesen megint csalódni fog: nincs szó az annak idején milliók zenei világát átformáló korai éra erőltetett visszahozataláról, és ismerve a csapat karakán, csakis respektálni való hozzáállását, ők aztán soha az életben nem is fogják senki kegyeit keresni. A lemez ehelyett teljesen kortalan, lelazult, feelinges rockzenét rejt, így pőrén, grunge nélkül, hard nélkül, alternatív nélkül.
Pearl Jam (b-j): Mike McCready gitáros, Stone Gossard
gitáros, Jeff Ament basszusgitáros, Eddie Vedder
énekes, Matt Cameron dobos
Már a nyitó Gonna See My Friend is egy spontán, garázsos, de azért kellően csiszolt rock’n’roll, méghozzá a szó eredeti értelmében, és a folytatásban is hasonlóan ösztönösen feszülnek a hangszereknek. A másodikként érkező, kissé new wave-esen pulzáló gitárokkal operáló Got Some is erős, pláne, hogy valahol mélyen benne van az a szenvedélyesség, amitől annyira legendás lett a Pearl Jam, csak közben eltelt majdnem 20 év, így aztán másképp tör a felszínre az energia. A The Fixer, a Johnny Guitar vagy a szintén jó öreg rock’n’roll panelekre épülő Supersonic is ez a fajta ízig-vérig amerikai, országúti rock, melyek hallatán teljesen egyértelmű, miért olyan népszerűek Stone Gossardék a tengerentúlon a mai napig. Ezeket a dalokat az isten is arra teremtette, hogy 20 ezer ember bulizzon rájuk kortól és nemtől függetlenül a Közép-Nyugat valamelyik orbitális arénájában., és valahol ez a dolog kulcsa: a műanyag grunge skatulyából a Pearl Jam mára amolyan össznépi amcsi tutisággá nőtte ki magát, amihez mindenki tud kapcsolódni, mindegy, hogy Bruce Springsteen vagy Metallica pólót visel, traktorosként dolgozik a kukoricaföldön vagy rózsaszín inges sales accountként valamelyik multinál.
A power-pop / road rock darabok mellett Vedderékre jellemzően akadnak persze szimplán kellemes, szép dalok is, mint a kicsit countrys Just Breathe, a finom Among The Waves (talán itt a legerősebbek a korai idők áthallásai), a zongorás Unthought Known, a Speed Of Sound vagy a záró, egyszálgitáros-vonós The End. A lemez nagy előnye emellett az a pozitív, optimista kicsengés, ami valahol minden dalban ott rejlik, pedig nem volt rájuk mindig jellemző… Kellemesen hallgatható, jó érzéseket keltő lemezt írtak, és mivel rövid a játékidő, simán meg lehet hallgatni egymás után többször is. Egy háttérbe húzódva alkotó, önmagával és a világgal kiegyezett csapat albuma ez, amit a rajongók elégedetten tesznek majd fel újra és újra.