Múlt héten a Pink Floyd varázsdobozából az első hét lemezüket húztuk elő.
A csoda hitelesítése ezúttal is folytatódik, mégpedig a zenekar talán legfontosabb három albumával, a Dark Side Of The Moon-al, a Wish You Were Here-rel és a The Wall-al.
Az EMI soha nem volt hajlandó a Pink Floyd-lemezek árából engedményt adni. A Beatles és a Pink Floyd esetében (függetlenül attól, hogy a lemezeik már jócskán back catalog kategóriába tartoznak) mindig az új lemezek árain lehetett beszerezni. A kiadó ezúttal sem ismert kompromisszumot: gyakorlatilag alig spórolunk, ha a díszdobozos kiadványt vásároljuk meg, ugyanakkor az újrakevert hangzásért és a valóságazonos, kicsinyített borítók miatt érdemes beszerezni a mini vinyl kiadványokat.
Egyáltalán: végig lehet-e hallgatni egymás után mind a 14 albumot? Nos, a válasz talán nem meglepő: igen, végig lehet. Sőt, nyugodtan rendezhetünk Pink Floyd-napokat otthon, egy-egy hétvégén, amikor nem akarunk mást, csak olvasni. Remek dolog a Wagner-maraton mintájára akár Pink Floyd-maratonokat szerveznünk.
1973 körül a Pink Floyd egyre távolabb került a pszichedelikus hatásoktól, és egy kategóriákba besorolhatatlan ún. igényes rockzenekar lett. A konceptualitás megmaradt, ugyanakkor a zene sokkal letisztultabbá vált. Waters melodikus, ellenpontozós basszusjátéka és egyre igényesebb dalszövegei, Gilmour bluesban gyökerező, de egyéni hangszínekkel kísérletező gitárjátéka és Wright atmoszférikus, jellegadó billentyűjátéka garancia volt az innovációkra, ugyanakkor a popularitás sem riasztotta el a prog-rockot hallgató, az atonalitást fetisizáló bölcseket.
Waters aztán egyre jobban háttérbe szorította az énekesnek is kiváló Gilmourt, és módszeresen alázza Wright-ot. A Shine On You Crazy Diamond-dal elbúcsúznak Barettől, még egy ideig elidőznek az Állatfarm világát megjelenítő Animals-nél, de a Floyd ekkora már nettó rockzenekkarrá vált. Csak annyi kötötte a múltjához, hogy a megtartották a konceptuális felfogást.
A Pink Floydra nem volt jellemző, hogy kislemezekben, azaz csak dalokban gondolkodjon. Ehhez képest a Dark Side Of The Moon-ról kislemezre másolták a Money-t, mely be is került a Top 20-ba, a lemezzel pedig az USÁ-ban listavezetők lettek. A pop egyik legjobban ajnározott lemeze 741 hétig (1976 és 1988 között 591 egymás követő héten át) szerepelt a Billboard 200-as listáján, mellyel a produkció minden idők egyik legsikeresebb albuma lett. Az angol listán 301 hétig szerepelt, de sosem volt első. Melodikus szaxofonjáték és női vokál remekül ellenpontozta a progresszív beszúrásokat, a tényleges popularitást pedig olyan dalokon kérhetjük számon, mint a Time, vagy a Money.
A beszédfoszlányok, hangeffektek nem terhelik meg a lemezt, ellenben biztosítják a semmivel sem összehasonlítható atmoszférát, amely részben Alan Parsons hangmérnök érdeme. Az album univerzális munka, gyakorlatilag mindent felölel, amely a nagybetűs élethez és a kisbetűs halálhoz kötődik, de talán érdemes kiemelnünk olyan témákat, mint az erőszak, a skizofrénia, a háborúk és persze a pénz. (Tehát témaválasztásában cseppet sem volt populáris az anyag.)
Közismert, hogy sokan ezzel a lemezzel lőtték be a hifijüket, ezért afféle tesztalbumnak is használták, de ez még nem magyarázat a példátlan sikerre.
A Time-ot egy vasárnap délelőtti, barlangokat bemutató ismeretterjesztő sorozat főcímzenéjeként hallottuk viszont valamikor a nyolcvanas évek fordulóján. Bizonyára mindenkinek megvannak a gyerekkorához kötődő Pink Floyd-élményei. Ekkor Wright öt dal írásában is közreműködik, szóval ez az album még igazi közösségi munka volt, nem uralta le Waters agya és háborús víziója.
Hogy melyik lemez jobb, a Dark Side Of The Moon vagy a Wish You Were Here? Nos, örök vita tárgya – a Dark Side Of The Moon komplexebb, de mégis érettebbnek tűnik a Wish You Were Here. A Welcome to the Machine és a Roy Harperrel felvett Have A Cigar a popbizniszt bírálja, tehát nem a világegyetem kódfejtő dalai, mégis briliánsak. A lemez az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is 1. helyezést ért el.
Amikor a fiúk a Shine On You Crazy Diamond keverésén dolgoztak, megjelent a stúdióban egy elhízott, kopasz, szemöldök nélküli fickó. Sokáig nem ismerték fel, pedig: Syd Barrett volt, illetve az az alakzat, ami megmaradt belőle. Ekkor látták utoljára. A szemöldökborotválás motívum aztán megjelent a The Wall című Parker-filmben is.
A klasszikus Pink Floyd legkevésbé sikerült lemezével van dolgunk, melynek az volt a szerepe, hogy hangzásban felvezesse a majd két év múlva megjelenő The Wall-t. Orwell Állatfarmját felülfogalmazó lemez dalcímeiben a kutyát, a bárányt és a lemezborítón is feltűnő disznót is megszólítja.
A lemez a korábbi munkákhoz képest színtelen szagtalan munka, a legjobb poén a coveren látható óriási felfújható disznó. Illetve azt is csak odafestették, ugyanis a London külvárosában található Battersea Power Station erőmű egyik kéményére kötött felfújható röfit elfújta a szél. Már ebből is sejthették volna, hogy nem kéne kiadni a lemezt.
A The Wall-on a szintetizátor és a szaxofon helyét átvette a szimfonikus szőnyegezés - utóbbi a The Final Cut-on teljesedett ki. A Floyd 1979-es, negyedik, az elmagányosodásról szóló koncept albumáról a The Wall-ról könyvet lehetne írni. A mű teljes egészében Waters víziója. A fal valójában közte és a közönség között húzódott, de a fal metaforáját sok mindenre használhatjuk, még a berlini falra is.
Az album olyan sikeres volt, hogy kislemezt is kiadtak hozzá, az Another Brick in the Wall, Part II-t. A The Wall hangmérnöki bravúrjaiért James Guthrie Grammy-díjat kapott. Bizonyos számok szinte hard rock dalok, Wright alig hallható a lemezen, aztán Waters ki is rúgja őt a csapatból. És itt kell megemlítenünk a szokásos, lemezekhez fűződő kötelező anekdoták egyikét: a koncerteken fizetett zenészként játszott. Talán enyhítette a megalázását, hogy négyük közül csak az ő számára voltak rentábilisak a koncertek, mert a megalomán díszletek költségeit a három zenész állta.
Érdekes, hogy a lemez az angol listán csak 3. lett, viszont a populárisabb ízlésű Amerikában 15 hétig vezette a chartokat. 30.000.000-t adtak el belőle. 23 szoros platina album lett, így a Pink Floyd sikerei sok tekintetben a Beatles-ével hasonlatosak. A sikerhez bizonnyal hozzájárult az 1982-ben bemutatott The Wall című Alan Parker-film is, melynek zenéje a lemezre épül, de elhangzik a The Final Cut-ról a When The Tigers Broke Free című háborús mementó is.
Ennél is meglepőbb, hogy nem hangzik el a mindenki által ajnározott Hey You, pedig jól illeszkedett lett volna a film koncepciójába, mely persze a lemez koncepciója is egyben. Az biztos: a The Wall című film talán minden idők legjobb popfilmje, melyhez bárki rá tudja futtatni ifjúsága egy-egy közjátékát, vagy akár alapélményét.
Jellemző, hogy a The Wall kézzel másolt magyar fordítását olyanok is megszerezték, akik nem is ismerték a lemezt. Aztán, amikor 1990 körül Alain Parker filmjét bemutatták a mozik, kis szövegkönyvet is mellékeltek a jegyek mellé – legalább is Debrecenben, a Híradó moziban - adtak hozzá szövegkönyvet is. A The Wall-t először 1984-ben láttam Szegeden, az Ifinapok idején, a Szőke Tisza nevű hajón, a Tiszán, videón ment, egyetlen fizető néző voltam, a parton pedig az akkor első lemezét promótáló Első Emelet játszott.
Ajánlott olvasmány
Pink Floyd - Rózsaszín álmok 1. rész
