Annyi, de annyi terep van, ahol felsülünk, jó magyarok. De van az embernek egy érzékszerve, és ami nélkül lépni se tud. Azt az érzékszervet mi irányítjuk. Tessék kapaszkodni: a fül a miénk.

Tekerőlant, brácsa, tárogató, sípok, gitár, tambura - régi népi hangszerek, amik mind szerepet kapnak a népzenében, amiben egyébként világhatalom vagyunk. Ezt állítja Sebő Ferenc, a hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője. Szinte egész Zala megyében fellépett vagy fellép a napokban a népi zenekar, a múlt héten a 45 éves Filharmónia ifjúsági bérletes hangversenysorozatban a Liszt-iskolások is meghallgathatták őket. Ekkor beszélgettünk Sebő Ferenccel.

- Nem a népzenével barátkoztam meg először, hanem József Attila-verseket zenésítettem meg egy szál gitárral a Diákkörben - mesélte a kezdetekről. - Mivel építésznek tanultam, nyáron sokszor mentünk táborba, ahol sok külföldi diák is részt vett. Mindenki ott ült a tábortűz körül, és minden nemzet képviselője énekelte a maga népdalát, mi meg szégyelltük magunkat, de egyet sem ismertünk. Ezután kezdődött el bennem az a törekvés, hogy megismerjem a magyar népdalokat.

Később már saját repertoárjuk lett, és mivel gitárral énekeltek, feltűnést keltettek, ám felháborodást is szült a szokatlan hangszer. Egy véletlen folytán ismerkedtek meg Martin Györggyel, aki híres tánckutató volt már akkor. Sajátságos szemlélete volt a gyűjtésről is, hiszen ő a zenével együtt vizsgálta a mozgást.

Kattintson - a cikk itt folytatódik!