A V’Moto-Rock II. lemeze a magyar rock egyik fétistárgya, ezen az albumon található a Várj, míg felkel majd a nap című Lerch-Demjén szerzemény, és például az El kell hogy engedj és a Gyere és szeress, melyek különböző feldolgozásokban élnek tovább.

A 2009-es újrakiadás borítóján eredeti kiadásként 1979 szerepel, magán a beszkennelt borítón 1980 – valószínűsíthető, hogy 1979 végén készültek a felvételek, és 1980 elején került a boltokba az album. 

Egy biztos: 1980 tavaszán, mikor negyedikbe jártunk, osztályfőnök a tornavizsgára kísérletezett az El kell, hogy engedj című számmal. Aztán az osztály nagy bánatomra Amanda Lear Give A Bit Of Mmh To Me című számát választotta, bizonyítva azt a tételt, hogy alsó tagozatosok még fogékonyabbak a diszkóra, mint a rockra.

A V’Moto-Rock az LGT mellett az egyik legkomolyabb zenész kvalitású zenészek gyülekezési helye volt, és ehhez képest érthetetlen, hogy úgymond a pop-kulturális beágyazottsága elmaradt az a Loksitól. Ez részben azzal is magyarázható, hogy az LGT 1970-ben alakult, és 1978-ra már valóságos kulturális intézmény volt, évente legyártott látványos televíziós show-kal, több tucat kapitális slágerrel, és a tabáni jamboree-kkal. 

Arról nem is beszélve, hogy a bemutatkozó, 1978-as V’Moto-Rock album nem volt sikerült munka, csak 1980-ra tudta teljes vértezetében megmutatni magát a zenekar, olyan mára már klasszikussá vált dalokkal, mint a Gépnek születtem, El kell, hogy engedj, Nekem így jó, Gyere és szeress, vagy a mára már a nosztalgiarádiók kedvencévé vált Várj, míg felkel majd a nap című himnikus popdallal. És valljuk be: a V’Moto-Rock könnyebben kilengett a slágerpopos hangszerelés irányába, és Lerch nem tudta átmenteni a V’73 prog-rockos vízióit. 

A V’ Moto-Rock 1985-re már egy sor diszkós hangszerelésű, gépi basszussokkal kifugázott, de még mindig igényes popslágereket írt.
Az 1980-as lemez külön erénye, hogy bár megőrizte az első lemez feszes, hard rockos karakterét, valójában úgymond sima rádióbarát rock. Ez abban az időben, amikor minden dörzsölt öreg zenész - még Demjén korábbi zenésztársai, a sláger esztrád Bergendy is - ráállt az ún. őszinte kőkemény rockra, komoly fegyvertény. 

Talán ez az a V’Moto-Rock album, melyen Herpai Sándor igazán meg tudta mutatni, hogy az ország legjobb dobosa. (Aztán lemezről lemezre szolul háttérbe a dobjátéka, és végül már teljességgel átvették a dobgépek tőle a szerepet. Ez túl nagy luxus volt, és részben ez a feszültség is vezetett a zenekar feloszlásához.)

Az albumnak nagyon jók az arányai - különös tekintettel a hard rock alapozás és a Lerch Korg szintikkel feldúsított játéka viszonylatában. Az album figyelemre méltó "vízi mértéke" lehetett volna a magyar popnak, mert ezeket az arányokat a nyolcvanas évek elején fokozatosan veszti el a magyar élvonal, és billen ki a semleges slágerpop irányába - lásd a Korál A túlsó part című lemezét, vagy az Edda III-as albumát. 

Lerch funkys és prog-rockos citátumai és a vokálok tisztasága és a káprázatosan feszes ritmusszekció teszik különlegessé ezt a rocklemezt, mely máig a hangszerelésbéli etalonnak számít. És akkor a rend kedvéért említsük meg Menyhárt János első osztályú gitározását is. 

A V’Moto-Rock II-es lemeze a magyar pop egyik etalon albuma, emblematikus téglafalas borítójával, Lerch és Herpai csíkos zakójával, és magával, a Várj, míg felkel majd a nap című dallal, mely azon a tavaszon lett sláger, amikor bérmálkoztam, így némi zavart okozott a „Tudod, nincs Menyország, de minden síron nő virág”-sor.