A „Duna –Japán” év keretében a Japán Alapítvány szervezésében a Hacsiodzsi Kuruma - Ningjó hagyományos japán kocsitechnikás bábszínházi társulat és a „Japán Nemzeti Kincse” címmel kitüntetett, a Curuga sinnai iskola 11-ik nemzedékéhez tartozó Wakasanojo Tsuruga shinnai mester két samiszen-játékos kíséretében tartott előadást a Centrál Színházban.

Az este során két, felnőtteknek szóló darabot mutattak be – félreértés ne essék, nem szexről van szó. Az első darab, az Omija sirámai egy szerelmi háromszög történetét meséli el, a második előadás pedig Yadzsi és Kita, egy komikus páros kalandjairól szól. Van valami édesen morbid mindkét mesében, a shinnai (japán narratív éneklő előadásmód) ugyanis sokakat öngyilkosságra késztetett Japánban. A másik mese vége pedig „csak” a halál. És így is mulatságos.

Az előadásban nem a történetek, hanem sokkal inkább a tradicionális előadás és a bábosok technikája a leginkább lenyűgöző: a kocsitechnika elsőre ugyan kicsit mulatságosnak tűnhet, hiszen a kis zsámolyokra erősített bábosok ide-oda gurulnak, miközben ülésmagasságuknak megfelelő nagyságú bábokat keltenek életre: a technika azonban láthatóan óriási erőfeszítéseket igényel, nem beszélve a precíz láb- és kéztechnikáról, amelyekkel a bábuk különböző testrészeit mozgatják.

Az előjáték

Az este először is különleges tértisztítással kezdődik: a történetet nélküli előjáték célja, hogy a szereplők megtisztítsák a színpadot a gonosz erőktől és köszönetet mondjanak az Isteneknek, szerencsés jövőt kérvén tőlük. A precíz és pontos mozdulatok komorsága után a két bábos hirtelen lazít a szigorú táncon, és a már-már félelmetes arcú, kísértetiesen életszerű bábok viaskodásával kicsit feloldják a feszült hangulatot - ezt a feszültséget aztán a mester rövid bemutatkozása és bemutatója is oldja, aki elmagyarázza a bábok mozgatásának pontos részleteit.

A történeteket a bizarr, Ku Klux Klán-szerű jelmezben színpadra lépő Nishikawa Koryu V. és Vakaszanodzso Curuga XI. adják elő - a ruházat természetesen a bábokra való koncentrációt segíti, a bábosok háttérben maradnak mindvégig. A sok színben pompázó, japán hagyományos viseletbe öltöztetett bábok szemöldöke, szája is mozog olykor-olykor, ahogyan a kar és a kézfej is.

A mester előadása során derül ki igazán a nézők számára, hogy itt nem csak egyszerű bábozásról van szó: a lábakat a lábujjak közé helyezett akasztó segítségével, a kezeket zsinóron, és a bábok fejét, arcát és szemöldökét is külön eszköz segítségével mozgatják. A mester ezúttal azt is bebizonyítja, a japánoknak bizony van humoruk, és megmutatja, milyen az, amikor egy szamurájnak lekaszabolják a fél arcát. Mondhatom, érdekes látvány egy véres, fél arcú szamuráj - vagyis báb.

A következő jelenet aztán európai ember számára egyfelől kicsit idegen, távoli, misztikus, de kiváltképp hátborzongató is, miután a tolmács hölgy elmondja, hogy a következőkben elhangzó dalok-elbeszélések miatt sokan öngyilkosok is lettek Japánban: a Ran'cho (Wakagi no Adangusa) című mese a műfaj egyik legjelentősebb darabja, amely feltehetően az 1770-es években született, és Tsurga Wakasano nevéhez fűződik. E szerelmi háromszögre épülő történet szereplői Ran'cho, a férj, annak felesége, Omija, valamint a magas rangú kurtizán, Kono'ito. Omija felkeresi a kurtizánt, és elsírja neki bánatát, és arra kéri, vessen véget szenvedéseinek. A hosszúnak tűnő siralmak könnyebb megértését a színpad feletti kivetítőn olvasható magyar szöveg segíti, ám a néző jobban teszi, ha inkább becsukja a szemét, mert a shinnait hallgatva izgalmas cselekményeket vizionálhatunk - főleg, hogy végig a hideg futkos a hátunkon Tsuruga erős hangját hallván.

Lócitromos halál

Az Edo korszak legközkedveltebb két karaktere, Yajirobei és Kitahachi történeteit 1802-1809 között adták ki. A Centrál Színházban bemutatott részletben az országúton sétál Yajirobei és a félénk Kitahachi. Yajorobei kihasználva azt, hogy barátja fél a kísértet lakta erdőtől, egy róka képében jelenik meg előtte, majd felfedi kilétét és jól kineveti társát - az inkább gyermekelőadásnak tűnő, pórul járós történetben a magyaroknak úgy kedveskednek, hogy a szövegbe számos magyar szót szőnek, és persze a közönség ezen jókat nevet. Egyébként valóban aranyos, ahogyan a mester azt mondja: "Nágyon fárádt vágyók." Szerencsére a darab nem esik szét, és a történet szomorú vég felé veszi az irányt, mikor is a mese görbe tükröt tart az ember elé, aki pénzért (esetleg Visa- vagy MasterCardért) bármire hajlandó. Végül egy temetőben találjuk magunkat, ahol főszereplőnk véletlenül majdnem halálra ver egy gyereket, a gyermek apja pedig addig szorongatja golyóit, amíg az bele nem hal. Lócitromos poén is van, szóval nem feltételnül ettől szól felnőtteknek az előadás, ám mégis, mindeközben százszorosan is rácsodálkozunk a babák élethű mozdulataira és a művészek remek technikájára.

Az est itt már véget érne hivatalosan, de a japán művészek még két meglepetésben részesítik a magyar nézőket: előkerül az igazi japán sárkányos jelmez, és lám, a japán sárkány egy magyar zászlót öklendezik fel torkából, végezetül pedig magyar népi ruhába öltözött táncos bábuval és magyar népdallal kedveskedik a mester.

Mindezt ma este utoljára láthatják az érdeklődők a Centrál Színházban.