A Diótörő hagyományosan karácsonyi előadás, ami születése óta nagy népszerűségnek örvend. A Magyar Táncművészeti Főiskola és a Thália Színház közös produkcióját idén karácsonykor tíz alkalommal is láthatja a közönség.

Az eredetileg E.T.A. Hoffmann A Diótörő és az Egérkirály című meséje alapján készült balettet először 1892-ben mutatták be, és Oroszország, majd Magyarország után az egész világon, - eleinte csak nyugaton, később azonban már a szülőhazájától keletre fekvő területeken is - kivívta magának a népszerűséget. Hálás közönség tapsolt a karácsonyi történetnek Londonban, Párizsban, és a Távol-Keleten. Sorra születtek az újabbnál újabb koreográfiák, köztük 1966-ban az amerikai Robert Lindgrené, aki kifejezetten a táncművészeti tanulmányokat folytató hallgatók számára készítette el a sajátját.

Az előadásról készült műsorfüzetből kiderül, hogy éppen ez volt az oka annak, hogy a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei által előadott Diótörőhöz a Lindgren-féle változatot választották. Ez a változat már szövegkönyvében is több ponton eltér a legismertebb, 1934-es, Vaszilij Vajnonen-féle koreográfiától, amit a Magyar Állami Operaházban ma is játszanak. Az Operaház három felvonásos, keretes történetét, a Thália Színházban egy kétfelvonásos nyitott végű mű helyettesíti. Az eredeti ébrenlét-álom-ébrenlét dramaturgia Lindgren-nél megbomlik, és így az egész mű átértelmeződik. A mese végén a kislány (az eredeti Marika helyett Klári) és szerelme, a megelevenedett Diótörő bábu ugyan távozik a Cukorpalotából (tehát itt nem Diótörő Palotájában vannak), de a darab nem fedi fel előttünk az ébredés pillanatát. Azaz benne maradunk az álomban. Vagy lehet, hogy nem is álom volt a harc az egerekkel, és a többi kaland.

A már tíz éve futó előadás számos célt szolgál. Egyrészt megismerteti a szakmával és a közönséggel az új tehetségeket, másrészt komoly erőpróba elé állítja a fiatalokat. A próba jól sikerült, a leendő táncművészek minden bizonnyal átmentek a vizsgán. Hosszas felsorolás helyett, inkább csak egy párost emelnék ki, a második felvonás Cukortündérét Purszky Lillát, és a párját, Yamamoto Shorit. Koncentrált munkájuk ellenére is kecses mozdulataik nagy sikert arattak a közönség körében.
A Diótörő jó alapanyag a bemutatkozásra, a Divertissement során látható karaktertáncok (melyeket még az 1950-es években a Magyar Állami Operaházban vendégeskedő szovjet-orosz Vajnonen iktatott be a koreográfiába), és az ezeket lezáró Rózsakeringő hálás feladat elé állítja a táncosokat. Talán a kivitelezés lehetett volna egy fokkal szikárabb, keményebb, ahogyan Kentaur díszlete is egy árnyalatnyival visszafogottabb. Klári és szerelmese gyakorlatilag az egész második felvonást egy gigantikus cukormázas tortáról szemlélik, minden nagyon is stilizált és édeskés, pedig a nézőtér tele van olyan gyerekekkel, akik Harry Pottert, A Gyűrűk Urát és még megannyi mást néznek a moziban, ezért aztán nyugodtan kerülhetett volna ebbe az előadásba is egy kicsit több a hoffmanni világból.

Sok szempont érvényesül itt. Az előadásról gyerekbarát műsorfüzet készült, amiből ki lehet vágni a mese szereplőit, a bejáratnál plakátok hirdetik a Magyar Táncművészeti Főiskolát. Hátha valaki kedvet kapott a tánchoz.