Tavaly már megjelent Morrissey szólópályafutásának 20. évfordulójára egy Greatest Hits című lemez, így a The HMV/Parlaphone Singles ’88-’95 című kislemezgyűjtemény már nem a jubileumhoz tartozik. Egy másik ünnepkörhöz van köze: a karácsonyhoz.

A tavalyi lemezt joggal érte az a vád, hogy hazug, hogy kizárólag kereskedelmi megfontolásokból fogant, hiszen a válogatás jórészt a 2004-es visszatérés utáni dalokra fókuszál, miközben a címe a teljesség látszatát kelti. Mivel a Greatest Hits album alapvetően csak a 2004-es visszatérés utáni lemezekre (You Are The Quarry, Live At Earls Court, Ringleader Of The Tormentors) fókuszált, az Universal csak néhány számot vett meg a korábbi kiadóktól, mégis úgy csinált, mintha igazi válogatással állt volna elő. 

Azok, akik Mozz-t nemcsak a zenéjéért szeretik, hanem a tartásáért és elveiért, csalódtak benne, de szerencsére a zenéjén nem találhattak fogást. A The HMV/Parlaphone Singles ’88-’95 albumtól sem szálltunk el – többek között azért sem, mert biztosra vesszük, hogy az artisztot nem kérdezték meg a borítóról, amelynek terveit úgy vágta volna a sarokba a vegetáriánus művész, mint egy véletlenül elérakott csirkecombot.

A british pop legnagyobb rocakabillyje a modor maga, életműve számos jó lemezből, és számos jó pózból áll. Mozzt annyira vonzották a pop-kulturális ikonok, hogy a végén maga is azzá vált, illetve eleve úgy állt a pophoz, hogy kizárólag ikonosztázokban volt képes gondolkodni. James Dean, Warhol mozdulatait elsajátítva megalkotta sajátjait – ez is fontos kompozíciós munka volt. 

A mozdulatokon túl megalkotta a pop egyik legegységesebb, legkövetkezetesebb, legnívósabb életművét, melyek ha nem is érik el a The Smiths albumainak tökélyét, jórészt ugyanabban a fenséges tartományban tanyáznak.

A legendás Smiths egykori énekese a british-pop egyik legnagyobb hatású művésze, így értelemszerűen a monográfusi igényű Morrissey-rajongóknak kötelező, persze, nekik úgyis megvan mind eredeti bakeliten. Jut eszembe: miért nem lehetett a valóságazonos borítókkal megjelentetni egy díszdobozos kislemezgyűjteményt, az EMI praxisában is volt már erre példa, legutóbb a néhány hónapja megjelent Queen kislemezeket adták ki CD-n gyűjtőknek. 

Egyébként a kislemezgyűjteményeket nem ajánljuk azoknak, akik csak a topslágerekre hajtanak, mert ugyebár a B-oldalak lehűthetik a kedélyeket, ugyanakkor Morrisey-nek a B-oldalas számai is remeklések. Árnyalják az életművet, és olyan rétegeit tárják fel ennek a becses korpusznak, melyeket nem ismernénk meg, ha csak a kötelező soralbumokkal lakatnánk jól a lelkünket. 

Nincs most mód felsorolnunk az összes B-oldalt, de aki hallja az Oh Well I’ll Never Learn-t vagy az I Known Very Well How I Got My Name-et, az bizonnyal elágedetten csettint. Persze, harsányabbak az olyan megaslágerek, mint a Suedehead, az Everday Is Like Sunday, a The Last Of The Famous International Plaboys, vagy a már 1994-es Sunny, ugyanakkor a B-oldalas nóták is hibátlan dalok. Morrissey ahogy sosem ment el úgy otthonról, hogy ne lett volna tökéletesre vaxolva a haja, és a kislemezeken sem engedte meg magának a töltelékdalokat. 

A The HMV/Parlophone Singles ’88-’95 ugyanúgy a törzsanyag része, mint a sorlemezek. Ha azt akarjuk, hogy minden napunk vasárnap legyen, ahogy a művész is óhajtja az Everday Is Like Sunday-ben, akkor itt van, nem csalás, nem ámítás 50 dal. Morrissey-n nem múlik a dolog.