Hogy is fogjuk majd nevezni? Nullás éveknek? És amíg szokjuk ezt a kifejezést, ugye nem felejtjük el azokat, akik percekre, órákra boldoggá tettek minket? Éljük át újra! Videós összeállításunk - hetedik rész.
Nick Cave and the Bad Seeds: Abbatoir Blues/Lyre Of Orpheus
2004
Illatos-omlósnak fogadtuk el Nick Cave-et a kilencvenes évek közepe utáni munkái alapján. Már rég elfelejtődtek a kócos korai idők, emberünk biztosra játszott, borongós, semmitmondó, legfeljebb kellemeske lemezek jöttek sorban. Az atmoszférateremtéssel ügyesen bánó, amolyan ausztrál Leonard Cohen lett belőle, nem zavart sok vizet, a korai rajongók, már vastagon a harmincas éveikben, még ujjal mutogattak a régi dolgokra, de örültek annak, hogy egyáltalán még él, és csinál valamit. A 2004-es album furcsa képződmény: dupla lemeznek karcsú, szimplának túl dupla lett volna. És hosszú idő után megint megjelent a düh. De úgy, hogy közben csúcsra érett a melankolikus hangzás is, a dalok hosszú idő után megint jók, kifejezetten jók, igazi slágerek – és hát ettől az embertől már nem várta ezt senki. A pályafutás csúcsáról kezdtek beszélni – olyanról, ami után nehéz bármit csinálni. A sors a leglehetetlenebb lépést húzta meg a jó ausztrállal: pont ez után a lemez után nyíltak meg előtte újabb frontok: a későbbi Dig Lazarus Dig!!!-en megint életerős (hohó, bajuszos!) Nick Cave lép elénk, a balkezes Grinderman albuma pedig másról se szól, mint a kicsontozott, elénk tárt őserőről.
