A Holdban egyszerre találkozik a múlt és a jövő, egyszerre fantasztikum és valóság, egyszerre visszafogott és monumentális, azaz megvan benne minden, amit egy klasszikus sci-fitől az ezredforduló után elvárhatunk.

Képes egy gép humánus viselkedésre? Hogyan maradhat a tudomány etikus? Minden cél szentesíti az eszközt? A kérdéseket a Hold olyan erővel veti fel, hogy azok a film megnézése után akár napokig is képesek visszhangzani a fülekben, pedig a története eleinte csak egy elmeroggyant vállalati munkás skizofrén rémálmának tűnik. 

Sam Bell hároméves kiküldetését tölti a Lunar Industries cég Holdon felállított bázisán, ahol a Hélium-3 anyag kitermelését felügyeli. Egyedül dolgozik, magányát mindössze feleségével váltott videó üzenetei és a Kevin Spacey hangján megszólaló robot, Gerty enyhítik. 

A közvetlen kommunikációs kapcsolat hiánya, a hosszan tartó elszigeteltség, a bázis steril környezete és a Hold kietlensége az őrület határára kergetik Samet. Két hetet kellene csak kibírnia a szerződése lejártáig, azaz a hazatéréséig, de váratlanul minden összeomlani látszik. Eleinte csak hallucinál, majd balesetet szenved, végül pedig saját magával kell szembenéznie. 

Duncan Jones elsőfilmes rendező, aki nem mellesleg David Bowie fia, Sam Bell pokoljárását használja komoly morális kérdések firtatására. Jones ráadásul nem akárhogyan vezet végig a klausztrofób karakterdrámán. Húsz-harminc évet reptet visszafelé és előre az időben, hiszen a nagy elődök (Kubrick, Ridley Scott) mesterműveihez egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig nyúl vissza megoldások, vonalvezetés, látvány tekintetében miközben egy közel jövőben, 2030-ban játszódó történetet visz vászonra. 

Teszi mindezt úgy, hogy fricskát mutat az egész álomgyárnak, hiszen mindössze ötmillió dollárból gazdálkodott, az eredmény mégis felér egy élőben, széles vásznon közvetített Holdra szállással.  Sam Rockwell brillírozása önmagában elvinné a hátán a filmet, amire Clint Mansell csontig hatoló zenei aláfestése is rápakol egy lapáttal. 

A Holdnak ugyanakkor az is nagy erénye, hogy nem kíván erőltetetten tisztelegni az elődök előtt, ill. nem nyúl pofátlanul a zsáner alapműveiből, de nem is fullad bele a lázas igyekezetbe, hogy valami áttörő újdonságot teremtsen az utókor számára. A Moont Neill Blomkamp, szintén elsőfilmes rendező, District 9 című filmjével emlegetik egy lapon, mint napjaink, ill. az évtized legjobb sci-fijei.