Musik+X: vagyis zene+öltözék, zene+filozófia, zene+barátok, zene+bármi. Egy kiállítás, amely a német zenei pop-kultúrán keresztül visz közelebb nemcsak az ottani sztárokhoz és rajongóikhoz, de részben a német mentalitáshoz, nyelvhez és ezek által a német „lélekhez” is. A Goethe Intézet eredetileg Pécsre tervezett kiállítása a Millenárison látható. Mi több, hallható, egészen január végéig.

Az eddig négy országban nagy sikert arató projekt nem feltétlenül mennyiségét, anyagát, mindent elsöprő szenzációs voltát tekintve keltheti fel a megcélzott 14 és 18 év közöttiek figyelmét. A kezdeményezésben sokkal fontosabb az a nálunk még szokatlan elképzelés, hogy a négy zenei irányzat, a pop, indie, techno és hip-hop igen érzékletes módon be tudja mutatni egy ország kultúráját. Sőt, a kiállítás jó példa arra, hogy a külföldre kevésbé jól vagy több csatornán is eljutó pop-rock ikonok, egynyári vagy évtizedes karriert magukénak mondható sztár-együttesek nemcsak egy kor ízlését képviselik, de nagy mértékben formálják az országokról külhonban kialakított képet.

A kiállításon a bejáratánál óriás 'Afri' kólásüveg fogad minket. Hiszen Németországnak is megvan a maga Colája, mint ahogyan saját indie-, punk vagy elektro ízlése is. Mindemellett az Afri igazi retro-ital, ami több, mint száz esztendős üdítőként nemcsak a nosztalgiára jó példa, hanem a megújulás képességére is. A német The Flames 2002-ben készített Everytime című reklámzenéje például a toplisták élére került, újra felfuttatva a 60-as évek után elfeledett márkát.


Az Afri, amiben a szlogen szerint „minden benne van”, jól kiválasztott szimbólummá válhat a kiállítás egészét tekintve, hiszen az mintegy a német újraegyesítés letéteményeseként és a Németországot jelenleg meghatározó kultúrpolitika gesztusaként a német populáris irányzatok gyökerét is valahol a ’wende’, vagyis a Fal leomlása köré helyezi. A bemutatott időszak a ’89 utáni együttesekre fókuszál, egészen napjaink német megasztárjaival zárva a sort.



A négy fém-pavilonban külön helyet kapó zenei irányzat történetét a 90-es évektől követhetjük nyomon, így a legnagyobb hatású német exportcikkét, a technóét is. Az összeállítás az első csak gépzenére építő csapat, a Kraftwerk, a tömegtechnós Scooter és a zöld szemöldökű Marusha világhírnevén kívül az első berlini Love Parade köré datálja a stílus kialakulását - utóbbi fesztiválon először mindössze 150 ember gyűlt össze a szervező DJ Motte körül. Ugyanígy tesz az indie-részleg, a hamburgi migrációs problémákra a 90-es évek elején reflektáló, és talán nálunk kevéssé ismert indie-iskola képviselőinek bemutatásával a Tocotronic-kal és a Notwisttel az élen.



A 90-es évekre helyezi a zenei történések kezdetét a Hip-hop pavilon is, amikor a még szociális problémákra érzékeny Advanced Chemistryt ős hip-hopperekként vezeti fel, és a Fanta 4 nevű stuttgarti formációt prezentálja zenetörténetileg fontos műfaji vízválasztójaként, mint a vicces irányzat megteremtőjét, a Freundeskreis, a Fettes Brot elődjét, (nálunk a Belga volna ilyen). A pop-csarnoknál pedig már a kétezres évek nagy tiniőrülete, a Tokio Hotel kapott egy egész ikon-falat, amelyen a rajongók által beküldött rajzoktól kezdve a leveleken át egészen a kiegészítőkig sok tárgy szerepel, és ahol itthonról is üzenhetünk nekik.



Az egyes pavilonokban található informatív, de rövid, a túlontúl szakmai fejtegetéseket mellőző bevezetők és a kiállított CD-k mellett azonban az igazi élményt a 12 négyzetméteres kivetítőkre összevágott anyagok adják. Az írásos információkkal, dalszövegekkel, interjú-részletekkel tűzdelt videóklip-bevágások a VIVA-n és MTV-n felnőtt nemzedék befogadói attitűdjéhez igazodik: színes, gyors, vibráló, pörgős. A látvány mellett mindenki a lelógó fülhallgatókon keresztül juthat minőségi hangzó élményhez. A pavilonok dizájnja igazodik az egyes tartalmakhoz: a hip-hopnál puffokon, az indie-nél sörösládákon ülhetnek egymás mellé a látogatók. Ezen kívül minden helyszín plusz érdekességeket rejt, méghozzá egy fiatalosan, montázsszerűen elrendezett térben. Mintha csak egy kamasz szobájában járnánk: plakátok, poszterek a falakon. Találunk itt kitűzőnyomdát, fotókollázst a sztárok cipődivatjáról, térképet a legnagyobb zenei aréna, a Berghain épületéről, egészen a Berlin Calling című filmből jól ismert Dark room és a koedukált vécék funkciójának pontos leírásáig. Ezen kívül hip-hop szleng szótár, beatbox-felvételek, makettek tarkítják az audiovizuális kínálatot, ha az irányzatonként negyed órás összeállításokat már megunta volna az ifjú érdeklődő.



Kérdés persze, hogy mennyire kell tudni németül a kiállítás által közvetített információk befogadásához, illetve mennyire kell egyfajta alapismeret, jártasság a német kultúrában. Azt sem lehet teljesen egyértelműen kijelenteni, hogy ez a fajta ismeretterjesztés csak a tinik érdeklődésére tarthat számot: ha másért nem, múzeumpedagógiai szempontból érdekes vállalkozás a musik+x. (Hátha valaki megcsinálja ugyanezt a magyar pop-rock történetéből!)

Külön hab a tortán, hogy a kiállítás nemcsak a németes osztályok egy iskolán kívül eltöltött órát, és ezzel a tanítványok örömteli kikapcsolódását teszi lehetővé. A dalszövegek böngészésével néhány tanóra anyaga is biztosított; sőt, január 28-án egy élő koncert is. A The Change feat. Bates - a Back to Black frontemberének rock zenekara és egy német művész közös produkciója lesz látható a színpadon. A fellépők között Daniel Abebe a.k.a. BEBE mellett magyar tehetségek, név szerint Vígh Arnold,l Zsedényi Dániel, Bubenyák Zoltán és Dajka Krisztián közreműködnek majd a szinte minden stílusirányzatból szemezgető koncerten.



Aki pedig kedvet kapott, akár diákjait, akár gyerekeit vagy egykori/ mai napig Ärzte-fan önmagát terelgetve a további zenei kalandozások felé, a kiállításon szereplő CD-ket kikölcsönözheti a Goethe Intézet Ráday utcai könyvtárában, illetve részt vehet az Intézet kapcsolódó kvíz játékában. A jóleső nosztalgián és az új benyomásokon kívül ezzel akár egy i-podot is nyerhet.