Az irodalomtörténész tizenöt éven keresztül vezette az ELTE Világirodalmi tanszékénét, és a Magyar PEN Club alelnökeként is működött.

Életének 90. évében elhunyt Nagy Péter irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Az MTA közleménye szerint Nagy Péter az Eötvös Collegium tagjaként a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1942-ben szerzett magyar-francia szakon diplomát, majd a következő évben doktorált, ezt követően a Genfi Egyetemen tanult.

Hazatérve a Külügyminisztériumban vállalt munkát, rövid ideig az MTA Titkárságán, az Oktatási Minisztériumban és a Magyar Írószövetségben is dolgozott. 1953-55 között a Szépirodalmi Kiadó, 1963-66-ban pedig a Corvina Kiadó irodalmi vezetője.

Kandidátusi fokozatot 1953-ban szerzett, 1963-ban pedig az Irodalomtudományi Intézet kutatójaként az irodalomtudomány doktora lett. Tíz évvel később, 1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 1982-ben pedig az MTA rendes tagja lett.

1966-69 között az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) XX. századi magyar irodalomtörténeti tanszékének professzora volt, ezt követően három évig Párizsban a Sorbonne vendégtanára. Hazatérve az ELTE Világirodalmi tanszékén kapott tanszékvezetői megbízást (1971-86). Eközben 1978-79-ben a Nemzeti Színház igazgatói posztját is betölti. 1990-96 között a Petőfi Irodalmi Múzeum kutatóprofesszoraként dolgozott.

1985-88 között Párizsban UNESCO-nagykövetvolt, majd 1973-tól az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, 1985-től alelnöke, 1988-tól a Művészeti és Tudományos Világakadémia (WAAS) tagja, s a Magyar PEN Club alelnökeként is működött.

Nagy Péter tudományos munkásságának középpontjában a drámairodalom, valamint a XVIII. századi francia irodalom és a XX. századi magyar irodalom állt.

1943-ban jelent meg A francia klasszikus dráma fogadtatása Magyarországon című munkája, 1953-ban Móricz Zsigmondról, 1964-ben Szabó Dezsőről adott közre monográfiát. Libertinage et Révolution címmel 1976-ban, Párizsban jelent meg kötete. Utolsó tanulmánykötetét (Határkő) 1996-ban látott napvilágot.

Munkásságát József Attila-díjjal (1954, 1955), valamint a francia Palmes Académiques tisztikeresztjével ismerték el. Temetéséről később intézkednek.