Meglepőt fogok állítani: ha moziba megyünk, filmet fogunk látni. A Nibelung-lakópark című film pedig akár hisszük, akár nem: film. Méghozzá összességében jól sikerült alkotás, amely jól illeszkedik Mundruczó életművébe, ezen kívül az ex-Krétakör is elégedetten építheti be már lezárt biográfiájába.

Mielőtt belekezdenénk az egykori Krétakör és A Nibelung-lakópark egykori előadásának méltatásába az aktuális, azonos című Mundruczó Kornél jegyezte film kapcsán, amelyet történetesen színházi előadásként is ő rendezett – egykoron – jegyezzük meg, hogy a Spiró-féle Koccanás 2006-ban készült adaptációját sem méregette senki a mai napig repertoáron lévő Katona-előadáshoz, (igaz, ott a filmnyelvi elidegenítés-ötlet egyetlen gesztusa igen-igen eredeti.)


Mielőtt minden nosztalgiánkkal együtt lesajnáló és egyben megengedő mozdulattal irányítanánk mindenkit a mozikba, akik anno megmagyarázhatatlan okokból (tájékozatlanság, lassúság, figyelmetlenség, bizalmatlanság, stb. stb.) kifolyólag maradt le eme nemcsak helyszíne miatt kihagyhatatlan élményről és fontos színházi eseményről, gondoljunk a Mundruczót filmes munkáiért kedvelő földi halandókra, illetve azokra a műkedvelőkre, akik valamiért a film műfajának elkötelezett szerelmesei.

A Nibelung-lakópark első, sőt, sokadik pillantásra is megkomponált képek sorozata, a rendező által jól kitalált térkezeléssel, színészvezetéssel és hangkulisszával. Nagyszerű, stilizált színészi alakításokkal, költői szövegkönyvvel. Az elemek összjátékát 100 percben élvezhetjük.

Ne tévesszen meg senkit az immár Hamburgban élő Tilo Werner ironikusan dekonstruktív, hiszen igencsak utólagos rezonőrsége, miszerint ez az egész színházba készült, és értelmetlen vállalkozás a három és fél órát egy filmmel akarni visszaadni. Már maga ez a kijelentés gyanús kell legyen, ha más eddig nem tűnt fel. Mi oka lenne a rendezőnek Tilo bájos „matyarságán” keresztül sajnálni le éppen végéhez közeledő filmjét?

(Ön)tudatos fiatalember ez a Kornél, még akkor is így lenne ez, ha ezen utalás csupán a rossz nyelvekből és színházi nosztalgikusokból szívná ki a mérget. De nemcsak ez a funkciója az ilyen és ehhez hanonló kiszólásoknak: a minden szinten érvényes tudatos építkezésének köszönhetően még a mozdulatlan próbababáknak is jut a szikár, fekete-fehér kockákra tisztított, sötéttel-fénnyel, akár átszűrődő napsugárral és lekapcsolódó neonokkal operáló filmnyelvbe illeszkedő szerep. Ők a hangok alapján két, kamera mögötti „off” mellett a hiányzó nézőket hivatottak helyettesíteni, paradox módon mintegy „eljátszani”.


Lehet, hogy jó látni a Krétakör színészeit újra együtt, de fizikumuk, hangjuk közelségét, összjátékuknak köszönhető hevét sikerül átkonvertálni egy elemelt, indaszerűen mozgó, sterilizáló hangeffektekkel megtűzdelt játékmodorra. Ebben a Térey-szöveg az eredetihez képest nemcsak keményebb, durvább lesz, a kamera által felvett torzók szexuális utalásai nemcsak irritálóbban hatnak, a film nézőjéhez történő kiszólások, a neki szegezett kérdések, a rá meredő arcok minden idő-térbeli távolság ellenére direktebbek. Ebből az új minőségű költészetből a Térey-sorok felező tizenkettesei is egészen úgy sütnek ki a Wagner-mítosz és a szeptemebr 11-i események tükrében, mint ahogyan a felülről beszüremlő, a pokoljárás végső stációját porként ellepő megváltó fény veszi körül Tilo Werner Szózatot éneklő alakját. A robosztus és tiszta intellektus, illetve a megmunkált és ösztönös közti kontraszt teszi mindvégig kíméletlenné, karakánná a vállalkozást.

Mindettől függetlenül, ha a néző hozzászokott a felkínált elemek provokatív jellegéhez a "kert" szobanövényeinek sűrűje, illetve a belső terek kontúros kopársága közt vezettetve a mesélők által, és elhagyta a sztori két dramaturgiai kulcspontját, történetesen a leszbikus házasságban végződő lakodalmat, majd Hagen „trónvesztését” a cégnél, lelassul az intellektus mitikus tekergődzése. Hagen őrülete, Rába Roland közelikkel is követett intrikus bosszújának zsenialitása ellenére operai dimenziókat, így egy adag lassulást és lankadást kap, ami – bár nem és nem hasonlítgatunk az előadáshoz – már anno is érzékelhető volt az anyagon.



Ehhez kapcsolódva talán mégis megegyezhetünk abban, hogy ez a film kicsit a színház nyelvéről is szól. Hogy hogyan szólítja meg a mindenkori nézőt a színész fizikuma, orgánuma, a történet, egy szépséggel és intellektualitással megírt szöveg. Hogy hogyan szólítja meg a filmrendező a színházi rendezőt, Mundruczó Kornél a Krétakörös színészt. Ennek kapcsán pedig akár kutathatja, szélesítheti a színházi film határait. Páran már bizonyítottak a téma kapcsán, és ebben Mundruczó sem marad alul. A Krétakör-rajongóknak pedig minden bizonnyal jutalom a film végén egy pillanatra összeálló csoportkép, mely konstatálva a hús-vér néző hiányát, önironikusan oszlatja fel magát.