Sokszorosan árvák és elhagyatottak azok a hangok a Karinthy-színpadán, amelyek Vidovszky György rendezésében a kórusban szidalmazókkal (nevelő, szülő, tanár, pap, barát, iskolatárs) szemben szólalnak meg. Az előadás ilyen módon nem egy Állami Árvácska sorsát, hanem minden színpadi szereplő bevonásával az alapvető emberi kiszolgáltatottságot és magányt jeleníti meg.

Vidovszky előszeretettel ad kamasz-játszói szájába gyerek- és felnőtt szerepeket felváltva. Ennek sikerességéhez jelenlegi munkájában is minden segítséget megad a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola növendékei számára, hogy a móriczi alapanyag kapcsán sikeres és érvényes mondanivalót fogalmazzanak meg önmagukról, akár a hasonló korú, akár a felnőtt néző számára is. Úgymond nem hagyja őket árván a színpadon.

Sőt: nemcsak a szöveg elemeinek dramaturgiai szempontból fontos és esztétikailag hatásos kiválasztása, valamint helyzetgyakorlat-szerű variánsainak zenei építkezése, a 22 szereplő koreográfiájának egészen a gesztusokig történő pontos megtervezése (Gyevi-Bíró Eszter), hanem a térkezelés (horizontális és vertikális irányokba való építkezés), továbbá a kellékek szimbolikája (léggömb, mozgó rámpa, pezsgőspoharak, tejesüvegekkel "díszített" csillár, vörös kendő) közérthető kidolgozásával és szerepeltetésével ad a játszók kezébe olyan eszközöket, melyek segítségével rekonstruálható a sokféle-egy történet.


A még középiskolás korú színésznövendékek nagy koncentrációval, a kamasz és a felnőtt lét közötti életkor adta frissességgel és energiával, századelős fekete-ezüst-aranyban csillogó kosztümökben egyensúlyoznak egymás között. Az olykor megpördülő rámpán keresik a helyük, az egyensúlyt, „szájról-szájra” adva az Árvácska körüli felnőttek és a kislány monológjainak, párbeszédeinek töredékeit. Nemcsak speciális, korabeli viszonyokat „fest” meg a kórusmű: a népies zenei betétek és dikciók mellett némajáték, az emberek állathangú metamorfózisa, egy feltehetően valóban hallássérült lány autentikus tolmácskodása is a mindenkori kiszolgáltatottságot, másságot, marginalitást érzékelteti.

Az eredetiben szereplő számozott zsoltárok, melyek a főszereplő kislány stációit választják el egymástól az egyes fejezetekben. A Karinthy színpadán egy karmester narrációja cimbalom-kíséretében alcímekkel foglal össze egy témát, mint „állami”, „gondoskodás”, „remény”. A tagolás így nem egy epikus cselekményt, hanem sokkal inkább víziók, állapotok, emberi tapasztalatok mentén való asszociatív jeleneteket ad ki az adott témára, ahol másodlagos az trgény lineáris felfetése.

A tanár-diák, szülő-gyerek, gyerek-gyerek közti hiarerchikus viszonyokra látunk helyzetgyakorlatokat, olykor kegyetlen brutalitással, anélkül, hogy egysíkú hatásvadászatba csúszna az előadás. Még a keresztény szimbolikát direkt idéző  templomi Krisztus-csendélet és a pulpituson szónokló papi beszéd sem teszi ezt. Ennek szövege például az Árvácska című mű iskolai elemzése, amit Árvácska (az egyik) a lázadó ifjúság hevével megszakítva, visszafelé kezdi el betűzni, mintha saját sorsán fordíthatna ezzel, és elkerülhetné a tisztitó és/vagy pusztító tüzet.

Ugyanezen a ponton lehet olyan érzésünk, hogy a többi "csak ráadás"; a további "variációk" jó minőségben további példázatokat kínálnak arra, hogy az empátia és a szeretet hiánya állati sorba dönti az embert, a határok, kötelességek, erőviszonyok megtapasztalása mindenkor fájdalmas gyermeki tanulság a felnőtté válás útján.


Az alapmű szépségére, tartósságára ráérezve összességében erős hatású, a régiből építkező, de új, szuverén műalkotás született, melyből nem hiányzik a Vidovszky egyéb rendezéseit jellemző lázadás, tiltakozás a felnőtt lét bonyolult, kemény, kíméletlen volta ellen. A szerepek fiatalokkal történő értelmezésének létjogogosultsága módszerével újra és újra bizonyítást nyer.