Mi kell minden esetben egy jó történelmi filmhez? Leginkább egy megfilmesítésre érdemes történelmi személyiség. A világ legvéresebb kezű női uralkodójaként számon tartott vamp, Báthory Erzsébet esetében ez megvolna. Mi kell még? Egy színésznő, aki eljátssza.

Anna Friel esetében ez is megvolna. A színésznő (aki nem, nem a filmforgatás elején beígért világsztár) a közeliken is gyönyörű, főleg a felvidéki havas tájban, fekete kucsmával a fején. Neki elhisszük a legendát, miszerint Erzsébet örök ifjúsága és szépsége messze földön híres lehetett. De nemcsak ezt: elhisszük azt is, hogy a 16. század megfilmesítésre érett nőjéről van szó, és nem biztos, hogy csak a Drakula-vonal érdekes belőle (ld. a film July Delphy főszereplőként és rendezőként egyaránt jegyzett párja). Ez a nő a vásznon ugyanis nemcsak szép, de képzett, okos, öntudatos nő. Szenved és szenveleg, költői és olykor mesterkélten titokzatos ugyan, de csak addig, amíg nem a birtokairól, az akkori Magyarország egyharmadéról van szó. Akkor ugyanis első a hatalom és annak továbbadása. Ismerős?

Ez a nő Juraj Jakubisko forgatókönyvíró-rendező korunkat izgató témák megtestesítője. Fogyasztható változat. A fiatalság megőrzésének és karrierünk építésének, a férfiak irányítása mellett még egy topik van, ami lépten-nyomon foglalkoztatja az emancipált magazin-olvasókat: hogy mindemellett hogyan maradjon a nő nő, akár szerető anya is. Erzsébetnek még ez is sikerül, sikerülne, ha a kor nem az lenne, amiben ő élni kénytelen.


A stáb mindemellett – botrányok ide, vesszőfutások oda – úgy tűnik, komolyan vette, ami egy nagyszabású műnél elengedhetetlen: profi a látványvilág, gyönyörűek a jelmezek, és a harci jeleneteknél nem csak pár katona lézeng a csatamezőn. Sőt: szép mezítelen háremleányokból is akad minimum egy tucat, amikor a jelenet megkívánja. Megjelennek a kor főbb figurái a Bécsben regnáló II. Mátyással, a magyarok számára talán kicsit nyeglének ható Zrínyivel, az intrikus Thuróczyval és a marcona Nádasdyval az élen. Jakubisko ügyel arra is, hogy egyik figura se legyen egyértelműen fekete avagy fehér. Nádasdy például a rá hihetetlen rossz fényt vető, erőszakos antré után igazán hősies, csillagokat szikrázó halált hal, Thuróczyt még tán a végső narráció közben is sajnáljuk picinyt: hát ő tényleg mindent bevetett a szerelem jegyében, és az ugye más, mintha csak a kapzsiság vezette volna. (Legalábbis mai és női fejjel.) Erzsébetet pedig minden pozitív tulajdonsága ellenére is egy olyan nőnek láthatjuk,akiben nagyon sok akarat és szeszély, sokféle szerep és megfelelés feszül egymásnak; szóval nem hibátlan ő sem: nőből van.



Mindeközben talán kedvet kapunk felkeresni a kulisszául szolgáló tájakat a mák- és levendulaföldekkel, a csejtei vagy egyéb szomszédos várromokat. A közel három óra alatt egy-egy dramaturgiai csűrcsavarnál jut csak eszünkbe, hogy vége lehetne már: de talán ilyen eklektikus a vászonra vitt kor maga. A cselekmény bő, színes, mint a felvidéki tájak, illetve ez a mi szanaszét hányattatott történelmünk.

Hogy hol, milyen csúsztatás, történeti tévedés került a műbe, bízzuk a történészekre; hogy milyen botrányok előzték meg az alkotás létrejöttét, az illetékes szakmai fórumokra. A mindenkori nézőt talán az érdekli, hogy nézhető film született-e, hiszen Jakubisko szemmel láthatóan nagyon sokféle elvárásnak akart megfelelni. Egy biztos: a film vállalható, minden kelet-európaiságával együtt. Amikor egy keménykötésű vitéz szinte iskolás kisfiúként bólint a betegágyból utolsó erejével felpattanó urának, aki kenetteljesen köti mindenki lelkére, csak a Habsburggal ne, elmosolyodunk saját virtuskodós önérzetünkön.

Mindent összevetve: ahogy Báthorynál is kiderül, hogy elég a piros bogyókból készült fürdő bőre üdeségének megőrzéséhez, úgy nem kell szűz vér és hókuszpókusz egy korrekt film elkészítéséhez sem.