A Belmondo zenekar Szájba rágót című albuma kapcsán azokat a dolgokat kérdeztük meg Czutor Zoltántól, amikről egy lemezkritika kapcsán elmélkedni szoktak a kritikusok.
Azért jó, hogy ezt mondod, mert én világ életemben alapvetően zeneszerzőnek tartottam magam, nekem fontosabb a zene, de valahogy „belekényszerültem” a szövegírásba. Nálam jobban senki nem lepődik meg azon, hogy sokan vannak azok, akik elsősorban szövegíróként tartanak számon. Azt gondolom, hogy a dalok többségénél valóban fontosabbak a harmóniák, a melódiák, mint a szöveg. Ez nem azt jelenti, hogy nem fontos, amiről éneklünk, de nem az az elsődleges. Magyarországon ez azért nem szerencsés, mert a magyar zenefogyasztó nagyon ki van hegyezve a mondanivalóra.
A fentiek tükrében arról is írnék – a hasamra csapva -, hogy mi a zene és a szöveg genezisének sorrendje.
Régen mindig a melódia volt az első, aztán jött a szöveg. Ma már egyre gyakrabban megesik, hogy a szöveg és a zene egyszerre születik. Erre jó példa a Szabadon [6.] című szám. A tizenöt dalból körülbelül tíz úgy született, hogy legalább a szöveg témája már megvolt.
A számokban felhasznált pofátlanul egyszerű nyelvi játékok - a Kedd van/kedvem, vagy Észtország/Észt osztják – a magyar szövegírók közül leginkább Pajor Tamásnak „jöttek be”…
A Neuroticot ismerem régről, de, ha az a kérdés, hogy abból merítek-e, akkor határozottan állíthatom, hogy nem. Már amikor a Nyersnek írtam szövegeket, akkor is úgy gondoltam, hogy „ha nem tudok nagyon-értelmes dolgot írni, akkor inkább legyen valami nagy-nagy blődli”. A Kedd van [1.] abból az általam átalakított gyerekmondókából jön, amit a gyerekeimnek mondogattam: „Szita-szita Péter, szerelő csütörtök, dobermann”. Aki kódolt üzenetet sejt a dolog mögött, az teljesen rossz nyomon jár.
Elsősorban tapasztalat, a popzene gyakran forog a nők körül, mint ahogy én magam is. Nyilván ott vibrál a csalódás ugyanúgy, mint a siker okozta öröm. Vajdai Vilmos, akit a TÁP Színház rendezőjeként ismernek, és én nagyon tisztelem a kreativitásáért, mindig letol, hogy bunkó módon szexista szövegeim vannak, ami szerinte lesajnálja a nőket.
Erre te?
Én azt gondolom, hogy ez nem így van, vagy, ha mégis, akkor a pasikat legalább annyira leírja. De azt gondolom, hogy van néhány olyan alapvető téves elképzelés a férfi-nő kapcsolat tekintetében, amire felhívom a figyelmet azzal, hogy kicsit „helyére teszem”.
Ha kritikát írnék, bajban lennék a zenei meghatározással, kidomborítanám a felturbózott retro-ságot, és a múltból táplálkozó jelenről okoskodnék.
Azt veszem észre magamon, hogy akaratlanul is visszatérek a gyökereimhez. A leginkább progresszív korszakom ’95 és 2000 között volt, azóta mosolygok magamon, és figyelem, ahogy előkúszik belőlem az, amit az én szüleim a hatvanas-hetvenes években hallgattak.
Mit hallgattak a szüleid?
Hát, a Beatles nélkül nem lett volna semmi, és azt hiszem, ezt már mi sem tudjuk levetkőzni. De ekkoriban találkoztam a Led Zeppelin-nek, és a Deep Purple-lel, meg a korabeli feketezenékkel, amiknek feledhetetlen a feelingje. Aztán később nagyon fontos hatás volt, hogy a funky és a kemény-rock ötvözhető, lásd Red Hot Chili Peppers. Ha félretesszük az előző mondatokat, akkor nagyon egyszerűen azt mondom, hogy beatzene… Persze, nagyon szeretem a rap-et is, és ilyen elemek is jócskán vannak. A rap tempója olyan, amire jól rá lehet ülni. Mert ez bizony szex. Az egész gitározás és az éneklés olyan, mint egy érzéki aktus.
A médiakritikus nóta [5. A tv-ben] konkrét tévécsatornákkal, megnevezett műsorokkal… mennyire „bátor dolog”?
Én nem gondoltam a bátorságra. Szerintem ez nem túl erős. Szerinted az?
Ez abszolút nem volt szempont. Majdnem minden lemezemen van egy dal, ami a tévé és az ember kapcsolatát „fúrja”. Egyik barátom szerint „a televízió a sátán házitanítója”. És ez így is van, mert a televízió hihetetlenül nagy becsapás. Olyan, mintha adna, de sokkal többet vesz el: időt, energiát, az önmagaddal való foglalkozás lehetőségét. Másrészt szól arról az egész nagy becsapásról, amit a kollegáim közül is benyalnak néhányan… ami átjön a tévéből, mint életérzés, az nagyon más belülről, mint kívülről. Kiábrándító, amikor belelátsz abba, hogy milyen piti dolgokon múlik az, hogy valaki bekerül, profitál, előrébb jut…
Kritikában azt írnám, hogy miközben „kellemes a lemezből előbújó irónia és önirónia, azonközben ez azért veszélyes, mert elvesznek a támpontok, és a végére már azt sem tudja a rajongó, hogy Ti mit vesztek komolyan”. Komolyan kell ebből venni bármit is?
Semmit. Az egész zenélés, meg minden színpadi előadás számomra olyan, mint Czutor Zoltán bármelyik színpadi szereplése akár a Nyers, akár a Belmondo kapcsán, de van egy Czutorchestra nevű projektem is, ahol egy zongoristával és egy énekesnővel dolgozom együtt. Tulajdonképpen ezek mind arról szólnak, hogy mindent idézőjelbe kell tenni. Azzal a zenei tudással, amivel rendelkeznek a Belmondo tagjai, sokkal kísérletezőbb dolgokat is csinálhatnánk, de ez popzene, aminek van ereje, harapása. Ezek a dalok koncerten működnek igazán, akkor tudod őket elhelyezni, ha koncerten, bevezető szövegekkel, gegekkel és poénokkal hallod. Ha megnézed, hogy miként kommunikálunk a közönséggel. Ha ez az élet hiányozna a Belmondo mögül, akkor bennünket sem érdekelne. Nagyon-nagyon unnánk a zenélést, ha hagyományos popzenét kellene csinálnunk. Ez, így azért jó, mert közelébe sem kerülhetünk annak, hogy playback dolgokban bohóckodjunk. Már egy fél-playback is elvenné az értelmét annak, ami a Belmondo.
Mi a kedvenced a mostani albumról?
Nekem a Malacfarsang [10.]. Tegnap vittem be az albumot Csiszár Jenőhöz, és gyorsan bele is hallgatott. Csiszár arra törekszik, hogy kizárólag(!) bátor dalokat nyomjon a rádióban. Két nótát választott ki az albumról, a Malacfarsangot és a Savam van [15.] című nótát. Összesen öt-hat számról gondolom, hogy teljesen kompromisszummentes. Ha egészséges popkultúrájú országban élnénk, akkor minden zenész egészen máshogy szerkesztené a lemezeit. A lemezkészítés abból áll, hogy lenyesegetjük a „kiálló részeket”. Ha keresünk egy képzőművészeti példát, akkor talán érthetőbb: olyan, mintha a Laokoón-csoportról lefűrészelnénk azt, ami kiáll.
Mennyi idő kell a közönségnek, hogy a „Szokni, szokni”[14.] című számban a velárisan képzett k-t felváltsa egy ajakhang, és ezzel vulgárissá tegye azt, ami most inkább beletörődő?
Hát, az volt az eredeti szövegötlet, de aztán a „kiálló részek” sorsára jutott. Ha erre egy újságíró rájön, akkor a közönségnek sem fog sokáig tartani…
Savam van. Szövegében, zenéjében elkülönül a másik tizennégy daltól. Mintha ráébredne az ember az öregedésre, kiábrándulna, nem csak lemezt, de korszakot zárna…
Ennyire nem súlyos a helyzet, de a tapasztalat konkrét. Több olyan, értelmes emberekből álló csoportosulás van, amelyek kapcsán felelősséget érzek. Elég nagy csalódottságot tud okozni, még ebben a korban is, hogy milyen pitiáner dolgok mozgatnak embereket. Az emiatt érzett keserűség sűrűsödött bele ebbe a dalba. Persze, az is lehet, hogy én is ilyen vagyok.
