A magyar történelem sakktábla méretű vörös-fekete színpadán vad citerapengetéssel kezdődik az előadás. Az elmaradt bemutató nem váratott magára soká, és kiadósan kárpótolt.

A fordulatos pikareszk történet hőse Ambrus diák, a kálomista pap, aki asszonyok szoknyája mögé bújva igyekszik átvészelni a több részre szakadt ország viharos sebességgel változó viszonyait, eme képzelt és valós történelmi vízió ár-apályát. Ami, be kell lássuk, még így sem könnyű.


Mert akár Evelina bújtatja, akár Leila, vagy Báthory Susika, a bővérű hercegkisasszony, - hiszen mindig van olyan nő, akinek kedvességgel kell viszonozni a szívességet – csak arat a török, kerget a bencés, támad a német, vagy üldöz a horvát. Hogy a magyarokról már ne is beszéljünk!

Kovács Lehel vérbeli kalandort alakít, igazi túlélő, akinek egyetlen fegyvere a vonzereje, és tény, hogy szívesen ad, és bőkezűen, kérjen tőle bárki. Mellesleg fél, és menekül, de élvezi az életet, örömét leli a kalandban, és habár nem egy kifejezett minden gáncs nélküli lovag, a hitét azért mégsem adja fel.

Weöres Sándor darabja remek komédia (még ha nem is mindig akarunk nevetni), kergetőzés az időben és a térben, a főszereplő bebarangolja Magyarországot, a helyszínek Sárvár, Pécs, Buda… Színes forgatag, csupa álöltözet és átöltözés, legyen szó a rangok, hitek, vagy éppen a szerelmek folyamatos váltogatásáról.
Az állandó kavargásnak, és szüntelen átalakulásnak az érzetét erősíti az egyes jelenetek gyors elsötétítését követően felhangzó zene ritmusa és eklektikája, amelyben török, zsidó, és még ki tudja, hányféle dallamvilág keveredik, mindenesetre hallgatni jó, és jó átkötésnek, de háttérfestésnek is.

A színpad olykor-olykor egy átmeneti szállás/menekülttábor, vagy egy színházi kelléktár képét ölti, hatalmas vízszintes rudakon kabátok, ruhák, és felöltők lógnak – tessék, lehet választani! Minden, így az átöltözések is gyorsan történnek. Dankó István az egyik pillanatban még német katonaként hagyja el a színpadot, csak hogy fél perccel később már magyar felkelőként térhessen vissza.

A Weöres- szöveg folyamatos változásait Máté Gábor szerepkettőzések, -halmozások sorával teszi még szórakoztatóbbá, a darab szelleméhez hűen.
Nem elég, hogy császár és szultán kétszínűen, velencei maszkjukat és hazaszeretetüket enyelgéssel fölváltva tárgyalják, hogy hogyan veszejtsék el saját népüket, de ugyanez a két színész, Bán János és Szacsvay László nemsokára már, mint a zsidó Ibrahim kádi (!) által segélyezett holland ház marakodó vénségei - egykori főrendek- jelennek meg. Ugyanígy a Dankó István, Hajdúk Károly, Kovács Ádám és Rajkai Zoltán megtestesítette díván, ahol enyelgést szünet követ, hajba kapást pedig túlburjánzóan szóvirágos dicshimnuszok.


Ennek a kijelentésnek mond ellent Fekete Ernő nagyformátumú Ibrahim kádija, aki az előadás végén újra visszavedlik zsidóvá, a fejébe csapja fekete köcsögkalapját, magára veszi hosszú ujjú zakóját, és meglép a korábbi öltözettel járó megtiszteltetés, - a selyemzsinór általi halál - elől.

Komédiának neveztem, és valóban nagyon szórakoztató előadást láthattunk, de egyben az iróniára, a kritikára és az elfogadásra egyként hajló szöveg hasonló szellemű előadását. Az események sodrában viszonylag gyakran előfordul a nyíltszíni öngyilkosság, a kényszerű áldozatvállalás, megcsalatás, kifosztatás, megkínzatás... Pálmai Anna Leilája gyakorlatilag az egyetlen igazi nemes jellem, aki mellé csak Tenki Réka Evelinája sorakozhat fel, vagy a nagy túlélő, a romlottságában is erős és nagylelkű Susánna, Ónodi Eszter alakításában.