Felfoghatjuk önálló filmes műfajnak a hidegháborús thrillert, melyben biztos, hogy vannak ideggyógyászok, második világháborús traumákkal küszködő zsaruk, fizikusok, van kollektív para a neutrontól, vannak őrültek, és olyanok, akik annak látszanak. A Viharsziget megfelel a műfaji sztenderdeknek.

A Viharsziget az elmúlt év egyik legjobban várt filmje volt, át is csúsztatták 2010 elejére premierjét, de ebben nincs benne a keze sem az egykori KGB-nek, sem a CIÁ-nak, annál inkább a gazdasági válságnak és a lehetséges Oscar-megfontolásoknak. Így, februárban jobban szem előtt van. 

A technicolor hatású film nyitó képsorai leginkább a Hichcock-kémfilmek színvilágát, atmoszféráját idézik meg, de a végtelenségig lehetne folytatni a mozi gazdag utalásrendszerét, az elmúlt évek hidegháborús thrillereinek megidézésétől a hatvanas évek pszichiátriai sorstragédiáinak felvillantásáig. Scorsese mozija csalódást okozott, pedig a filmbe illesztett csavarok újabb és újabb lökéseket adnak a megfáradt, itt-ott zavaros jelenetekhez. 



Teljességgel érthetetlen, hogy az alapvetően családi traumától terhelt filmben mit keres ennyire exponált módon a holokauszt. A főhős, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) részt vett Dachau felszabadításában, és sokkolták az ott látottak, de valójában ő attól kattant meg, hogy a felesége vízbe fojtotta három gyereküket 1952-ben. 

A halott gyermekei látványától nem tud szabadulni, és attól, hogy megölte  gyilkos feleségét, ez az emlékkép fő flashback a filmben, de az, hogy a haláltábor halottai között is az akkor még meg sem született gyerekeit lássa, jégbe fagyva, jégszoborszerű kompozícióban, hogy így mondjuk: túlzás. A filmben állandóan visszatér a náci vonal, miközben a cselekményhez ennek nem sok köze van, ha csak az nem hogy a Viharszigetet is felfoghatjuk éppenséggel lágernek. 



De a Viharszigeten az Ashecliffe Elmegyógyintézet működik, katonák őrzik, rendben – de most akkor már az amerikai egyenruháról is a nácik jutnak eszünkbe? Ezen lépjünk is túl, mert a film, eltekintve attól, hogy a sztori többet sugall, mint amit az író kihozott belőle, így-úgy, de működik. A nézőt a történet azzal kecsegteti, hogy valami nagy titok van a háttérben, melynek epicentruma a világítótorony. Nos, a világítótoronyban nincs semmi. 

Amikor egy beteg leírja egy cetlire Teddynek, hogy fuss, onnan már azzal kalkulál a néző, hogy egy jó kis menekülős film lesz a történetből, de igazából nincs a főhősnek semmilyen terve arra, hogyan is szökhetne meg a szigetről, ő csak a világítótoronyba akar feljutni, mert ott lesz majd a titok. Oké, ott szembesítik azzal hogy ő is egy őrült a sok közül, de a Kész átverés-show annyira valószerűtlen, hogy nem lehet komolyan venni. Egy teljes apparátus, legalább száz ember, őrök, ápolók vennének részt a nagy játékban, mely arról szól, hogy Teddy egy speciális szembesítéssel el tudja-e fogadni a múltat, és így fel tudja dolgozni a traumát. Ebben a konceptben még magát a vihart is Dr. John Cawley-nek (Ben Kingsley) kellett „megrendelni”. 



Problémás a narrátori pozíció is. Ha Teddy Daniels lett volna a narrátor, azaz az ő szemszögéből mesélteti el Scorsese a sztorit, „hitelesebb” lett volna az az elbeszéléstechnika, mely szerint valóban mint szövetségi rendőrbíró érkezik a szigeten található Ashecliffe Elmegyógyintézetbe. Így nehéz mit kezdeni a nyitó képsorokkal, és azzal, hogy a néző kb. egy órán keresztül úgymond meg van vezetve. Ha az Oscar-díjas Martin Scorsese még néhány hétig dolgozik forgatókönyvíró Laeta Kalogridis-szel a sztorin, nem bonyolítják halálba a mesét, egy korrekt hidegháborús korszakban játszódó drámát alkothattak volna, de a néző nem lett a fogja a szigetnek, nem érezte úgy, hogy ne tudna bármikor is lelépni innen.