Azok, akik még nem barangoltak a nyugati végeken, a kőszegi várról leginkább az 1532-es ostrom kapcsán hallottak. Ennek történetét írta meg Hunyady József Az égig érő vár című regényben, és erről szól Spiró György Kőszegők című drámája is, pedig a vár története ennél sokkal hosszabb és izgalmasabb, ráadásul most - a felújítással - egy új korszak kezdődik.
…mit csinál egy „festőrestaurátor művész”? Egy olyan festőművészt kell elképzelnünk, aki megtanult egy csomó - mások számára felesleges – művészettörténeti és vegyészeti dolgot?
- Ez így nagyon nem igaz, de majdnem. A hivatalos elnevezés festő-restaurátor művész, ez van a diplománkban. Én ehhez hozzá szoktam tenni, hogy festményrestaurátorként dolgozom, hiszen nem festőket, hanem festményeket restaurálok… Magyarországon a képzésben komoly hangsúly van a művészi felkészültségen, ezért van a Képzőművészeti Egyetemen a restaurátor szak: rajzolni, festeni, szobrot mintázni tudni kell egy jó szinten. Nyugaton nem mindenütt ilyen jellegű a képzés, keleten még „ilyenebb”. A nyugati felfogás szerint a restaurátor inkább egy technikai-tudományos szakember. Szentpéterváron, a Repin Akadémián pedig magam is láttam, hogy még nagyobb hangsúlyt fektetnek a képzés művészi oldalára. Én úgy gondolom, a kétféle felkészültség, a művészi és a tudományos egyformán nélkülözhetetlen.
Ez egy fájó pont, mert jó ideje nem festettem saját munkát. Persze, közben vannak olyan megrendelők, akiknek portrét festek, de a mai képzőművészet szempontjából, ahol a művész teljesen autonóm módon, a magából fakadót festi, ez legfeljebb alkalmazott művészetnek tekinthető. Sajnos törvényszerű, hogy aki a restaurátor munkába „beleszáll”, annak nem nagyon marad energiája önálló művészi munkára.
… mert olyan izgalmas dolgokkal van elfoglalva, mint egy két és fél évszázados oltár. De, mit tudhatunk egy ilyen szakrális funkciójától megfosztott „öreg bútorról”?
Az oltárkép egy ma Velencében, a Szent Márk templomban őrzött nikopeia-ikon másolata, ami biztos, hogy régebben készült, mint az oltár. Az oltárt magát – mint az a kép mögött rejtőző feliratból kiderül – Esterházy Miklós herceg, Fraknó örökös grófja állíttatta. Egy kutatás, sok egyéb kérdés mellett, választ adhat olyasmire is, hogy például a kép ebben a keretben volt-e a kezdetektől. Az is elképzelhető, hogy az ikon egy korábbi oltárnak volt a része: ez kiderülhet, ha a keretén más jellegű az aranyozás, vagy több rétegű, mint az oltáron. Valószínűleg eredetileg magánáhítati célokat szolgált, az Esterházyak magán-kápolnájában.
Az oltár eddig egy furcsa, funkciótlan helyen állt. Mikor került oda?
Az oltár eredetileg a várkápolnában állt, annak a toronynak a belsejében, aminek a külső fala mellett felállították az 1958 és ’63 közötti feltárás-felújítás idején. A helyzet furcsaságát az adja, hogy ez a külső fal jelenleg az épület belsejében van. A középkori épületszárnyat a barokk-korban körülépítették és a régebbi külső homlokzat belülre került: bemegyünk egy barokk, árkádos épületbe, és ott van egy középkori homlokzat. Amin belül eredetileg a kápolna és az oltár volt. Olyan az épület, mint egy matrjoska-baba.
Nagy meglepetés nem ért minket, az oltár alsó felében látszott, hogy nagyobb gondok lehetnek – itt a talajból eredő nedvesség miatt indult pergésnek a festékréteg. A fa, legyen akármennyire öreg, reagál a nedvességre, duzzad, zsugorodik. A rajta lévő enyvezés és az enyves alapozás szintén érzékeny a nedvességre. Ez van az eredeti olajfesték réteg alatt, amit aztán többször átfestettek. Ha egy ilyen többrétegű, szendvicsszerű szerkezet alja elkezd mozogni, akkor – ez főleg az oltár alján látszik - lemezesen elválik a fától, lepottyan… és lehet söprögetni a padlóról. A faanyag legnagyobb ellenségei a rovarok, amik ezt az oltárt is előszeretettel rágcsálták: a legkisebb mozgatásnál is dőlt kifele a finom, sárgás faliszt, ami jól mutatta, hogy a farontó bogarak, illetve lárváik komoly munkát végeztek.
Az oltár jelenleg barnára van festve, ezt te egy helyütt jóindulatúan „pörköltszaft” színként jellemezted. Gondolom, a barokk oltárépítők ennél szebbre festették az oltárt eredetileg…
Eredendően sokkal vidámabb színekben tündökölt az oltár. A mai ízlésnek valószínűleg furcsa lenne: a barokk a mai babaszobák színeit kedvelte: rózsaszín, világoskék, csillogó aranyozások, márványozások…
Lehet, hogy a végső állapotban visszatér a babaszoba-feeling?
Az oltáron több rétegnyi különböző festék van. Kis „feltáró-ablakokat” kell csinálni, aztán dől el, hogy mihez kezdjünk. A mindenre kiterjedő kutatási anyag elkészülte után állhat össze a műemléki zsűri, amiben a restaurátortól a művészettörténészig mindenki benne van, és közösen dönt. Feltárhatjuk a legkorábbit? De mi van, ha az nagyon roncsolt? És ha van egy száz évvel későbbi réteg, ami gyakorlatilag teljes, és megőrzése nem csak egyszerűbb, de logikusabb is? Mindazonáltal a dolgok jelenlegi állása szerint úgy tűnik, hogy ezen az oltáron az eredeti festés csaknem mindenütt jó állapotban megvan az átkenés alatt. Arra megy ki az egész kutatási műveletsor, hogy a döntések végeredménye ne ötletek és megérzések alapján szülessen, hanem objektív legyen, figyelembe véve olyan kevésbé ismert kérdéseket is, mint, hogy milyen pigmenteket használtak az elődök.
…?
- A szentségtartón látható festés – kifejezve a szellemi hátteret – egy kék követ utánoz, ami a lápiszlazuli. Ez egy féldrágakő, amit a mai Afganisztán területéről szoktak behozni, ami mostanság elég nehézkes… Az igazi ultramarin festék ebből készült, aminek az ára vetekedett az aranyéval. Arra kicsi az esély, hogy a festék „igazi”, ha pedig nem az, akkor viszont érdekes, hogy miből készült. A kék pigmentet nagyon szeretik a restaurátorok, mert sok esetben kormeghatározónak számít. Például a párizsi kékről tudjuk, hogy a XVIII. század előtt nem használhatták. A lápiszlazuli helyett szóba jöhet az indigó, vagy egy kobalt tartalmú üvegből álló kék festék is.
Szerinted melyik?
Ha megvizsgáltuk a festékből vett mintákat, akkor tudni fogjuk. Addig gyárthatunk teóriákat, de a képzésben a természettudós tanáraink arra treníroztak minket, hogy bizonyítékok alapján dolgozzunk. Nem álmodni kell – amit nem tudunk, ott azt kell mondani, hogy „nem tudjuk”. Mindig az anyagból kell kiindulni, mert, ha az megsemmisül, akkor hiába beszélünk a szellemiségről, a restaurátor célja az, hogy a meglévő anyag romlását megállítsa, vagy legalábbis lelassítsa.
Mit mondhatunk azokról, akik a korábban, mondjuk a múlt század hatvanas éveiben „hozzányúltak” az oltárhoz?
Általánosságban az alapszabály, hogy elődökről nem mondunk rosszat, és ez nem csak udvariasság…
Hanem?
Gondoljunk bele, mi volt Magyarországon a legutóbbi felújítás idején! Nem olyan körülmények voltak, mint most. Ma sem könnyű a munkánk, de az anyagok, eszközök, megoldási lehetőségek egészen más szinten voltak fél évszázada. Persze, ha arról lenne szó, hogy tudatosan, link módon nyúltak hozzá, akkor más lenne a véleményem. Ebben az esetben talán kicsit kevesebb szöggel kellett volna megoldani a dolgot. A XVIII. században – az akkori megoldásoknak megfelelően – fával csapoltak és ékeltek, a szerkezet könnyen bontható volt. Ehelyett a hatvanas években a biztos megoldást választották: minél több szöggel összefogatni! De szerencsére sikerült úgy kibontani a szögeket, hogy minimális sérüléseket okoztunk.
Tehát, most egy raktárban „lapra-szerelt” állapotban hever az oltár, mint egy több száz éves IKEA-bútor? Mikorra lesz/lehet ebből megint oltár?
Hát, ez az, amiről még pontosan nem tudunk. A vár-rekonstrukció két ütemben zajlik, az első ütemben az épülettel foglalkoznak, ennek csak „mellékterméke” a mostani oltárbontás. A jelenlegi vizsgálatok alapján készül egy pályázati kiírás, ennek alapján fogják megpályáztatni a restaurátorokat, akik szeretnék elvégezni a munkát.
