Illetve „nem bírom fékezni magam...” Március idusának hajnalán, kibukásom reggelén írom soraimat, neked, Petőfi Sándor, gyermekkorom hősének, kiről megszámlálhatatlan utca, tér, helyszín, egy híd és legalább két emlékpad van elnevezve. Neked teszem fel, s szegezem a kérdést, mint Segesváron a muszka az pikát: rabok legyek vagy szabadok?

Kiváltképp ma. Sikerült oly remekül leraknotok anno az alapokat, hogy a jelenben, már csak mindenkinek szólóznia kell, recycling szövegelnie, újrahasznosítania a hal(l)ottakat. Lesz majd idézet bőven, bátor update átírat, tizenkét pont, és ígéret, mint szép szó.
No meg, és talán ez a legfontosabb: erő, indulat! Számonkérés, elszámoltatás és ha már a porladó kórképet idéztem, tetemrehívás. Tatamm...és bár a bosszú utcája hosszú és véres, mégis csak könnyedebben terel arra a szónok, mint a zavaros jövő világsztrádájára. Félreértés ne essék, kezemben üveg, zsebemben ököl, de fejemben elvek laknak, és azok szerint, tényleg mindennek meg van a maga ideje. Most például az ölelő, emelő megemlékezésé lenne. Persze miért akarok ünnepelni a kampány kellős közepén?

Cigiszünet: Hallgasd meg az Európa Kiadó Igazi Hős című számát és utazz vidékre!
Több éve a fővárostól távol emlékezem rád Sándorom ez idő tájt, most éppeg Sepsiszentgyörgyön, és környékén, legendás életed végének meghatározó helyszínein. A magyar városok idén először tele nemzeti szineinkkel, hazahozták Gábor Áron rézágyúját, fel is van virágozva, mindenki készülődik a műsorokra, afféle kulturált módon, hiszen nem miért, hanem valamit jönnek ünnepelni...
Apropó kultúra. Erről soha nem esik szó a választási üzenetekben, de tán még a programokban sem, leszámítva a nemzetmentő magyarkodás retorikáját. Gratulálok. Szép és izgalmas jövő vár mindannyiunkra, közvetlen a sötét közelmúlt után. Negyvennyolc, te csillár!