"Néha örülök annak, hogy nem Magyarországon élek, máskor meg torkig vagyok Romániával." Vida Gábor íróval beszélgettünk.

Milyen Erdélyből nézve a magyar kultúra?
Néha örülök annak, hogy nem Magyarországon élek, máskor meg torkig vagyok Romániával. Van egy markáns nyelvi kiegyenlítődés: már nem feltűnő, hogy valaki erdélyi, nem beszél mindenki tájszólásban, nincs azonnal észrevehető jele az erdélyiségnek. Nyolcvan év alatt sok minden másként történt nálunk, mint Magyarországon, ezért az erdélyi magyarság fogyatkozik, öregszik. Aki mobilis, az elvándorol, ezért lassan mindenki mindenkit ismer. Helyzetünk előnye, hogy a „nagy magyar politikai katyvasz” nekünk távoli, könnyű kimaradni belőle. A többi nekem irodalom. 



Én azt hiszem, hogy az elmúlt évtizedekben a magyarok ellen hozott intézkedések legalább annyira jelentettek megtartó erőt, mint amennyire a fogyatkozás okozói. Ott, nálatok van miért (mihez képest) magyarnak lenni! Burgenlandban senki nem bántja a magyart, mégis alig vannak már, pedig nem jellemző, hogy tömegesen vándorolnának Magyarországra…
Nyilván, az ellenállás mindig megvolt. Például, sokaknak fontos, hogy a gyermekei magyar iskolába járjanak. Négyéves volt a lányom, amikor megkérdezte: ha magyarok vagyunk, miért élünk Romániában? Létezik a fordítottja is, amikor a román katonacimboráim faggattak: ha te magyar vagy, miért nem Magyarországon vagy katona? És ez egy teljesen ártatlan kérdés volt, olyan román fiúktól, akik még arról sem hallottak, hogy magyarok élnek Erdélyben. Van rövid válasz és hosszú magyarázat is, de a négyéves gyermeknek nehéz elmagyarázni, hogy minden nagyszülőd Magyarországon született, éppen itt, Aradon, Szatmárnémetiben vagy Baróton… Mikor először megérkeztünk a lányommal Pestre, feljöttünk a Batthyányi téren a metróból, meglátta, hogy fenn lobog a magyar zászló, el volt ragadtatva. A járókelők meg nem értették, hogy mi ebben a pláne, honnan jöttünk, és miért? Nyeltem a könnyeimet én is, addig ilyesmiért még soha. 

Te hogyan maradtál ott?
Miért nem jöttem el? 

Ha így jobban tetszik!
Mert Magyarországon nincsenek hegyek, nincsen medve, nincsen tenger. No, jó, sok minden van, de komolyan fel sem merült. Egyszer, részegen elindultunk egy barátommal egy határ menti faluból. (’88-ban már nem adtak vissza mindenkit a magyar hatóságok.) Októberi tocsogós estén vágtunk neki a zöldhatárnak biciklivel, amikor az elakadt, gyalog mentünk tarlón, szántáson keresztül. Aztán kijózanodtunk. Mondtam a barátomnak: Janika, menjünk vissza! Azt se tudom, hogy átjutottunk-e akkor Magyarországra. Sárosan, mocskosan értünk vissza a buliba, ahonnan elindultunk. Soha többet nem merült föl, hogy áttelepüljek. 

Ha nem akarom, akkor is politikai felhangja lehet a kérdésnek, de meg kell kérdeznem: felétek is olyan fontos szerző Wass Albert, mint amilyennek mifelénk próbálják feltüntetni?
Én egy nagyúri dilettánsnak tartom. Tudom, hogy most fontos, mert sokminden kimaradt a tankönyvekből, de irodalmi szempontból ezt nem tudom értékelni. Mit tudott ő? Ismerte a hegyeket, vadászott, ismerte az otthoni embereket. És ez jó! Ezzel nincs semmi baj, de nem akkora író… még a vadászat kapcsán sem mérhető egy Széchenyi Zsigmondhoz, egy Kittenbergerhez. Persze, mondjuk a Funtineli boszorkány első kötete teljesen rendben van… 

Szerintem azt el kell olvasni tizenhat évesen. Mindenkinek.
Így van. Alapmű, tudni kell, hogy micsoda. De amikor Wass Albert a történetfilozófia területére téved, ijesztően lapos. Egy normális világban szót sem érdemelne. 

Másfél évtizede prózaszerkesztője vagy a Látó című folyóiratnak. Mi változott azóta az irodalmi életben?
Nincs már a korábbi merev elhatárolódás. Ebben szerepe van az utóbbi évek adminisztratív könnyítéseinek is. Régebben, ha én kértem írást a folyóiratnak, gyakran azt a választ kaptam, hogy szívesebben adnák valami pesti lapnak, mert ott forintban fizetnek. Meg ráadásul, ha Pesten jelenik meg írásod, akkor magyar író vagy, ha Erdélyben jelenik meg ugyanaz, csak tehetséges. Én nem ágáltam, a vége sokszor az volt, hogy miután megjárt a kézirat néhány szerkesztőséget, visszakerült hozzánk. Sokszor megesett az is, hogy ilyen utat bejárt szöveg miatt telefonáltak későbben magyarországi szerkesztő urak, és kérdezgették, hogy mit tudok a szerzőről.
Azóta is nagyon fontosnak érzem, hogy minden megkeresésre válaszoljak. Persze, van olyan, akinek meg kellett mondani keményen, hogy többet ne írjon, hagyjon békén. De a kezdő fiataloknál, akik még tapogatóznak, keresgélnek, nagyon fontos lehet, ha egy szerkesztő lelkiismeretesen végignyálazza a szöveget, és rámutat a hibákra. Van olyan, aki egyetlen átjavított szövegből annyit tanul, hogy legközelebb már nem kell hozzányúlni az írásához. 

Min dolgozol?
Valamikor, nagyon régen elkezdtem írni egy történetet Trianonról, egy regényt, ami az I. Világháború végével kezdődik, és eltart… azt még nem tudom pontosan, hogy meddig. Aztán rájöttem, hogy nem értem a korszakot, nem értem az akkori Kolozsvárt, a háborút meg egy csomó mindent. Ezért elkezdtem utánaolvasni, és azóta gyűlik, halmozódik az anyag, mert minden jó könyv kínál egy újabbat. Gyűlnek a válaszok, sokasodnak a kérdések. Most ezzel harcolok: még mindig nem értem az I. Világháborút, de már sokat tudok róla. Lesz egy ilyenfajta regény, azt már tudom, hogy a szereplőim megfordulnak Budapesten, Fiumében, Kolozsváron. Az elejét már látom, a végét még nem… 

Nincs még elég Trianon?
Én a kilencvenes évek elején kezdtem el ezzel foglakozni, akkoriban csak kezdődött a trianonozás. Mázlim volt, mert engem az érdekelt, hogy mit mondanak erről a román források. Találtam is néhány nagyszerű emlékiratot a világháborúról, meg a ’916-os bukaresti békéről. Az anyag is sok, meg a kultúra is nagyon másmilyen, ráadásul az a Bukarest sincs már meg. Ha egy szereplőt kell mozgatni, akkor ahhoz nem találsz támpontokat a valóságos térben. Pesten ez sokkal egyszerűbb. Itt megvan a belváros nagy része.
Ez foglalkoztat. A romániai magyar irodalomban van néhány sztereotip román figura: a juhász, a pópa, a gonosz csendőr, a franciás műveltségű értelmiségi… ezekkel a szereplőkkel senki nem foglakozott komolyan. Az elmúlt nyolcvan évben Romániában született prózai művekben vagy kódolt jellemek vannak, vagy pedig olyan az egész, mintha nem is léteznének románok. Én nem tudok és nem is akarok kétnyelvű regényt írni, de a szereplők egy része legyen valódi román! Szeretném, hogy a regényemben megjelenő román ember hiteles, hihető figura legyen. 

Inkább csak sejtelmeink vannak arról, hogy milyen képet rajzolnak az előbb említett román források.
Ott van például Mihail Sebastian (1907-1945). Brãila-ban született. (Onnan ismerheted a várost, hogy bemondják a vízállásjelentésben. Ez egy görögök által uralt kikötőváros, érdekessége, hogy a kommunista időszakban is megmaradtak a görög utcanevek, annak ellenére, hogy a görögök eltűntek onnan. Megmaradt szép óvárosa is!) No, innen származik egy zsidó fiatalember, egy intelligens irodalmár, aki az asszimilációs folyamat során belesodródik a román nacionalista mozgalomba. Nae Ionescu ennek az egész mozgalomnak az egyik fő ideológusa, és a fiatalember professzora, aki végig jó viszonyt ápol Sebastiannal. Mihail Sebastian 1935-45 között írott naplója izgalmas olvasmány, első kézből tudhatunk meg adatokat a román értelmiség színeváltozásairól, a fasizálódásáról, az antiszemitizmus térnyeréséről. Megjelent magyarul, de sajnos nem készült hozzá jegyzetanyag, és így Pestről sok dolog nehezen értelmezhető. Romániában élve is nehéz tudni, hogy kik a napló szereplői, de innen nézve…
Aztán Nicolae Steinhardt (1912-1989) is egy hasonlóan érdekes figura, Napló a boldogságról című munkája megjelent magyarul. Ugyanaz a képlet: egy zsidó nagypolgár srác, aki fiatal korában belekerül a vasgárdás mozgalomba. Nyilván kirakták belőle, aztán az ötvenes években börtönbe zárták… vasgárdás kötődése miatt. Aztán ortodox szerzetes lett belőle. Börtönnaplója sok hiba ellenére is izgalmas, tanulságos olvasmány. Persze ehhez sem készült rendes jegyzetapparátus. 

Van átjárás a magyar és a román kultúra között?
Nincs. Ami a románból fontossá válik Párizsban, azt lefordítják magyarra Pesten is, és ami magyarból fontos Berlinben, az megjelenik románul Bukarestben. De ez manapság csak így működik. Hiába javasolsz valami nagyon jó románt egy pesti kiadónak, amíg Nyugat-Európában nem „ügy”, addig hiába az erőlködés. De ez az egész „körletre” igaz. Ezért kellene ismerni a szomszéd országok nyelvét. De azért álmodozni még mindig fontos…