Klasszikus százas zsepicsomagos filmet rendezett az iraki háborúról az Apám nevében ír rendezője, amit enyhén giccsbe visz a végén beadagolt a U2-szám.
Pókember megpróbálja lehámozni magáról a spandexet az Apám nevében rendezőjének legújabb filmjében: Tobey Maguire egy konzervatív amerikai katonacsalád fiaként Afganisztánba indul. Ezért kétoldalt felnyírták a haját, és dögcédulát akasztottak a nyakába, de amikor az indulás előtt még a feleségével gömbölyödik össze az ágyban, az ember szeme előtt még az lebeg, ahogy Kirsten Dunsttal hetyegett a pókhálóban. A bánatos tekintete pedig még mindig ugyanaz, mint amikor Peter Parkerként azon kesereg, hogy nem jöhet össze Mary Jane-nel. Szerencsére hamar elutazik, és később egész más emberként tér vissza, és végül az átváltozás tökéletesen sikerül.
Újszerű karaktert osztottak Jake Gyllenhallra is, aki a széplelkű jófiút már sokszor eljátszotta, itt viszont Tobey Maguire börtönviselt öccsét alakítja, aki egyelőre nem több, mint a család szégyene. Amíg nem láttam, nem hittem, hogy működik ez a testvérpár, mert azt leszámítva nem sokban hasonlítanak, hogy mindkettőnek ugyanolyan nedvesen ábrándos a szeme.
Bár Amerika afganisztáni háborúja a témája, a Testvérek közel sem feszes akciófilm, mint az Amerikai Filmakadémia nagy kedvence, A bombák földjén. Többnyire abban a kertvárosban játszódik, ahonnan a katona távozásától fogva hiányzik egy családapa, és a gyerekek hiába próbálnak meglepetéspalacsintákkal mosolyt csalni anyuci arcára. Ebben a film az Elah völgyében című drámához hasonlít, ami szintén hazai terepen bonyolódik: Tommy Lee Jones gyászoló apaként nyomoz benne a fia után, aki csak azután tűnt el, hogy visszatért az iraki szolgálatból.
A Testvérek klasszikus százas zsepicsomagos film, már a huszadik perctől indulnak a könnyfakasztó jelenetek. Érdekes pedig attól lesz, hogy az igazi tragédia akkor üt be, amikor a katona visszatér a családba, de az átéltek miatt már képtelen emberi módon viselkedni.
A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) az afganisztáni és az iraki háborúval került újra napirendre, és bár hatásosabb halottakkal, robbantásokkal és terroristákkal példálózni, a számarányok alapján az előbbi sokkal nagyobb tömegeket érint. Irakban és Afganisztánban eddig körülbelül 4500 afganisztáni katona vesztette életét, és PTSD-vel jelenleg 72 ezer veterán kap rokkantsegélyt. Ahogy A bombák földje főszereplője, a Testvérek amerikai katonája is képtelen visszatérni a régi életéhez, ezért inkább indulna is vissza kínjában.
Egyértelmű, hogy az ír rendező ért ezekhez a férfias drámákhoz, viszont a kevés akciójelenet gyengébbre sikerült, mert túl sok egysíkú közhelyből építkezik. Nagy lélektani felfedezésekkel a film többi része sem szolgál, de a színészi játékoknak köszönhetően átélhetően és fogyaszthatóan jár körbe egy fontos problémát. A végeredmény pedig egy emberarcú, látványos hollywoodi rutinmegoldásoktól mentes moziélmény. Csak a végén megszólaló érzelmes U2-szerzemény viszi el feleslegesen a giccsbe a Testvéreket, de az átlagnézőnek valószínűleg nem lesz a slágeregyüttes zenéje ellene kifogása.
