A Katonában Weöres reneszánsz-szeánsz van. Alig tűnt fel a nagyszínpadon a kétfejű fenevad, máris berobog a Sufniba a mennyekbe vágtató prolibusz.

Egy kis szobában lakik a költő, illetve valaki, aki talán ő, kényelmes szobájában rend honol, hímzett jókívánság a falon, nagy pehelypárna az ágyon, rajta a hullámos szegélyű kicsi. Rendes szoba, benne futónövény, hokedlik, szőnyeg, ágy. Egy olyan ember szobája, akit akár nyárspolgárnak is nevezhetnénk, langyos-melegnek – de, csak mert ő is annak aposztrofálja harmad önmagát.

De itt lakik a gyerek is, az infantilis, aki falovacskára ülve játszik, és idegen világokat álmodik, és a harmadik, a világot érteni vágyó, a jelenségek mélyére látó hideg bölcs.

'Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok' - így a költő, pedig szerintem ma este még annál is többen vannak – igaz, nincs is egymagában. Sorra jelennek meg a költői alakmások, a férfi, a gyerek, a bennszülött, vagy a művész. Látszólag könnyen jön a vers, látszólag egy-két lépés a szobában, és már áramlik is belőle a dallam, kalapál a ritmus, és sorakozik a szöveg.

Fekete Ernő a költő iránti szimpátia és a saját profizmusa szülte fesztelenséggel „alakítja” Weörest, megelevenítve „egy költő mindennapjait”- pedig ez ’a hazamegyek, otthon aztán mit csinálok’-dramaturgia könnyen az előadás buktatójává is válhatna. Nem hiába kevés - sajnos - a verses est, könnyen bele lehet csúszni abba a hibába, hogy a dolognak kínosan áldokumentum jellege legyen. Jó esetben megszólalnak a versek, csak mintha teljesen önmagukra utalva sorjáznának egymás után, rosszabb esetben még meg is fojtja őket a cselekményesség kényszere. Ez a Weöres- est egészen más, simán fel lehet szállni vele a prolibuszra.

Ez a másság azzal kezdődik, hogy az elhangzó szöveg-folyamot nagyon gondosan, jól kiválasztott versekből állította össze a válogató, Fekete Ernő. Ötvenhárom Weöres Sándor vers hangzik el, az imák komolyságát limerickek és gúnyos kis epigrammák oldják föl, erősen ritmizált versek színesítik. Játék ez és vívódás is magával a sorssal és a halállal.

Nem kifejezetten cselekményes előadást látunk, a színész mégis sokat mozog. Apróságokat vesz el, állít fel, cserél ki, vagy takar el, cigarettára gyújt, és átöltözik- számos mozdulat, de nem zavaróak, illenek a versekhez, és azok sokféleségéhez, finoman reagálnak rájuk. Sokféleséget említek, de mindjárt pontosítanom is kell, hiszen annak ellenére, hogy az életműből jó érzékkel nagyot merít a válogató, mégis talál magának néhány „főcsapást”, egy-egy olyan témát, ami különösen érdekes a számára.

A színész és a költő nagyon hasonló figurák, kérdezzük csak meg Shakespeare-t! Nem képesek önmagukban lenni, nem képesek nem önmagukban lenni, sok száz másik énben vágynak tovább élni, és sok ezer másik nyelven akarnak dalolni. Bár az is lehet, hogy ehhez nem is kell művésznek lenni, hogy mindenki sok, és mindenki egy is egyszerre.

Az efféle kettősségek közel álltak a Tao te king fordítójához, vagy A kétfejű fenevad szerzőjéhez. Az az ember, akit magam előtt látok a színpadon, olykor csak istenhez beszél, újra és újra felrója neki vétkeit, néha meg férfi, aki felfedezi magában a nőt, vagy nő, akiben férfi is lakik. Animus és anima így élnek együtt, és így váltogatják egymást. Ezek lennének a főcsapások.

Másfél óra nem kevés idő, de arra talán mégsem elég, hogy (jól) megismerhessünk valakit. Pláne egy művészt (vagy az életművét), pláne kettőt. Ma este mégis, úgy érzem, hogy jobban megismertem Weöres Sándort, mégha csupán a Fekete Ernő által kiválasztott szeletet az életműből, vagy a Fekete Ernő által megformált Weöres Sándort (bár azt hiszem, hogy erre igazából nem törekedett) és jobban megismertem Fekete Ernőt is, például abból, hogy mit választott Weöres Sándorból.

Néha, bevezetésként, lezárásul, vagy csak egy jól előkészített vicc kedvéért Weöres Sándor hangja szólal meg a magnószalagról, verset mond, a hang különös, öregember és kisgyerek egyszerre… csak egy pillanat’, és a bölcs dilinkós kis falován a Napba vágtat.