Az Egy lányról című nagyon is szerethető, érzékeny mozi afféle nevelődési regény, melyben néhány hónap alatt felnő egy bakfis, amihez elsősorban egy férfira volt szüksége, illúziókra és csalódásokra. Mégsem mondhatjuk, hogy az Egy lányról a Házibuli II. intellektuális változata lenne.

Jenny (Carey Mulligan) nem a Realityt hallgatja walmanon, ahogy a tündéri kis Vick, hanem Julie Grecót, egy ócska lemezjátszón, és míg Vick, a francia diáklány középosztálybeli teremtés, addig Jenny külvárosi lány, akinek apja zavarba jön, ha étterembe kell mennie, szívesebben vacsorázna konzervet otthon.

Jenny nevelődésregénye afféle kulturális és társadalmi defloráció, Jenny elveszti ártatlanságát, azaz dohányzik, iszik, Chanel 5 parfümöt használ, franciául társalog a preraffaelitákról, dzsesszre táncikál, majd megismerkedik egy milliomos szélhámossal, aki elcsábítja, Audrey Hepburnt csinál belőle, elviszi Párizsba, hogy mielőtt elvenné a szüzességét, a Sacra Coeur panorámájában gyönyörködhessenek.



Szerelmes-e David (Peter Sarsgaard) Jennybe? Nos, a kérdés szinte mellékes is. A lány tisztasága vonzza, de ha tényleg szeretné, akkor elárulná sötét titkait, de csak abba avatja be fokozatosan, hogy ő valójában egy csaló, egy ingatlannal és műkincsekkel bizniszelő szélhámos.

Meglepő, hogy milyen erős a hatvanas évek elején az egykori szövetségesek legharsányabb országában az antiszemitizmus, még a hatvanas években is – legalábbis ez derül ki a filmből. A konzervatív iskola igazgatónője nem azon borul ki legjobban, hogy Jenny udvarlója harminc év körüli, hanem azon, hogy zsidó. De ezen a szülők is meghökkennek, többször rákérdeznek, hogy jól hallották-e, szóval, hogy a lányuk udvarlója zsidó...



A film okosan figurázza ki a merev, álszent és előítéletes angol társadalmat, ugyanakkor a zsidó David sem lesz szerethető figura, ingatlanokkal bizniszel, mégpedig úgy, hogy beköltöztet különböző házakba színesbőrű családokat, majd miután a megrémült tulajdonosok fejvesztve elköltöznek, David ár alatt veszi meg a lakásokat, majd kiköltözteti a feketéket, és jó áron értékesíti az ingatlanokat. Máskor: átver vidéki idős embereket, akiktől fillérekért vesz meg értékes műkincseket.

A három Oscarra jelölt filmben talán a legizgalmasabb az időkijelölés, a vihar előtti csend ideje, hiszen a beatmániát megelőző, szürke és sivár angol életbe nyerhetünk bepillantást. A még mindig háborús sokkban lévő Anglia  agonizál, még a francia nyelv a cool, Camus és Julie Greco, a brit kulturális gyarmatosításról John, Paul, sem ábrándoznak. Ezen a popkulturális senkiföldjén játszódik a történet, egy szegény, külvárosi családban, ahol Jenny arról álmodozik, hogy felveszik az oxfordi egyetemre, angol szakra, és hogy kiállításokra, jazzkoncertekre, színházakba jár majd és hogy mindent elolvas majd az egzisztencialistákról.



A film arculati elemei, a tárgyi környezet, a sminkek, a hajak, az enteriőrök hitelesen hozzák az 1961-es londoni életképeket, a Lone Scherfig dán rendező még arra is figyel, hogy a Pentax fényképezőgép, melyet a párizsi kiruccanás során használ David 1960-as széria legyen. Külön ki kell emelnünk Odile Dick-Mireaux jelmzetervező munkáját, akit az 1962-es, első James Bond-film , a Dr. No inspirált.

Lynn Barber újságíró memoárjából Nick Hornby írt szenzációs forgatókönyvet, a dialógusok ülnek, szórakoztatóak, a történet nem túl csavaros, mégsem kiszámítható, de ami a legfontosabb: Hornby hitelesen írta körül Jenny lázadó énjét, ugyanakkor precíz David lélektani rajzolata is – a majdnem-pedofil pasi macikának nevezi magát közvetlen azelőtt, hogy el akarja venni a lány szüzességét. A film tehát egy lány nevelődéstörténete, aki túl van már mindenen, mielőtt még a Please Please Me megjelent volna, igaz, számára már Camus és egy-egy preraffaelita festő is bőven rock and roll volt.