A medveállatka (Tardigrada) a körülményekhez való alkalmazkodást a tökélyre fejlesztette: anyagcseréjét leállítva több hónapig is elél, tűri a hőingadozást, még oxigénre sincs szüksége.

A medveállatka nevét kinézetének és mackósan kommótos mozgásának köszönhetően kapta. A szabad szemmel nem, vagy alig látható, 0,2-1 mm nagyságú többsejtű a rovarokhoz hasonlítható sok tekintetben, mégsem az. 4000 méterrel a tengerszint alatt ugyanúgy megél, mint a Himalája tetején. Ha élőkörülményei nem kedvezőek, képes kivonni a szervezetéből a nedvesség 99%-át, és ebben az állapotban hónapokig életképes tud maradni: közel abszolút nolla fokon (−273,16 °C) sem pusztul el. 

2007 őszén az orosz Foton-M3 visszatérő műhold medveállatkákat is kilőtt a világűrbe, úgy, hogy közvetlenül kitették őket az ultraibolya sugárzásnak, illetve a vákuum hatásnak. A visszatérő egyedek nemcsak életben maradtak, de szaporodásra is képesek voltak. 

Ezt az évezredek során kifejlesztett alkalmazkodóképességet tanulmányozva nagyon sokat tudhatunk meg az élet természetéről, így a medveállatkára szakosodott biológusok, például arról, hogy milyen folyamatok segítségével reparálhatók a sejtek alkotórészei, ami a makro- és mikrobiológiában hasznosítható tudás lesz majd.