Azt hihetnénk, Almodóvár már mindent elmondott az anyáinkról az anyáknak, és azoknak a nőknek, akik szerepeket játszanak, illetve azoknak a férfiaknak, akik nőket játszanak. Kamondi rendezése színpadra állította a film alaptörténetét, mindenkinek és legfőképpen mindenkiről.

Egy anya egy színésznő miatti szerencsétlenségben elveszti a fiát, akinek az apját is elvesztette már, amikor az transzvesztita életbe kezdett; elmegy hát ifjúsága helyszínére, hogy örökbefogadjon egy terhes apácát, akit szintén elveszít. De minden fájdalom ellenére és mellet mindig rengeteg szépség és nyereség is van az életben; ezt mutatta meg annak idején Almodóvár, miközben incselkedőn furcsa atmoszférába, érzelmileg extrovertált, mindenféle függőséggel küzdő művészek és transzvesztiták világába vezette nézőjét.


Még ha el is próbálnánk kerülni azt a csapdát, hogy a filmet összevessük a színházban látható eredménnyel, megjegyzendő, hogy a közel két és fél órás előadás egészén látszik, az anyag filmrendezői kézbe került. A gondos dramaturgiai munka (Garai Judit és Lőrinczy Attila) és a mélységet is kihasználó színpadkép, térkezelés segítségével a sok tér- időbeli váltás minden törés nélkül megoldott, a narráció és a párbeszédek észrevétlenül váltják egymást a szcenikailag indokolt kiszólásokkal, sőt, katartikus dalbetétekkel. Ezen kívül a vizuális megoldások, így a kitartott, néző felé mozgó pieták a már-már barokkos fény-árnyék hatással, a naturalista öngyilkossági jelenet, a szimbolikus haláljelenet a revü forgószínpadán, az egyes helyszínek vágásszerű váltása a mozgóképre szocializált nézőket is képesek megszólítani.

Kamondi a színház a színházban helyzetet maximálisan kihasználja, bergmani hangulatot, brechti hatást teremtve vele. Olykor az egész darabbal kapcsolatban az az érzésünk, hogy valamilyen próbán ülünk, de annyira megérintenek a sokféle irányból érkező ötletek, megoldások, hogy mégis egy egyszeri és megismételhetetlen főpróbának tűnik az egész, ami az alkotásról, az önmegvalósításról, az identitásról szól.

Kamondi a filmben azzal a meghatározó ötlettel lebegteti a látottak mesélő fiú által kitalált, fiktív voltát, hogy a darab törzsét a fiú maga rendezi, saját anyját szerepeltetve, és keretként a mesélő-főszereplő magához a nézőhöz szól. Varju Kálmán a fiú szerepében hosszú, kitartott csenddel provokál rögtön az első néhány percben - ez már önmagában is dícséretes mozzanat a magyar színpadokon ehhez nem szokott nézővel szemben. Ugyanilyen eltalált provokációk Epres Attila/Agrado jutalomjátéknak tekinthető betoldásai, amelyek a cselekménybeli kínosan vagy szándékosan beálló szüneteket hivatottak kitölteni, anélkül, hogy Epres túlstilizálná vagy karikírozná az almodóvari transzvesztita figuráját. Mégha a láthatatlan fal meg is marad a nézőtér és színpad között, az legalább annyira kötelező és természetes, mint egy színpadi programmal rendelkező bárban, szórakozóhelyen. A színészi játék Hegyi Barbarával és Börcsök Enikővel az élen a kijelölt keretek között valódi jelenlétet eredményez, miközben a filmhez képest jónéhány szereplő egészen más jelentést, jelentőséget kap.

Ilyen Majsai-Nyilas Tünde alakította kábszeres Nina figurája, aki néhány jelenetében a filmhez viszonyítva igazi összetett személyiségképet kap: sokkal gazdagabban mutatja meg a helyét nem találó fiatal vergődését a szabadulás, lázadás vágya és ragaszkodás, stabilitás között; Tornyi Ildikó apácája pedig ártatlanságában sokkal életrevalóbb és játékosan emberibb lesz. Még a filmben egysíkúan elutasítónak bemutatott anyja is kapott egy jelenetet a betegágynál, ahol Szegedi Anna alakításában kitapintható lesz a kemény, célszerű és elégedetlen személyiség alatt megbúvó anyai tanácstalanság.


A közvetlen színházi élmény a figurák motivációinak, érzelmi hullámzásainak átgondoltsága által nagyon erős élményt vihet haza a néző, ami az elfogadást illeti. Az elfogadás Kamondinál nem szűkül egy másnak titulált világra és a normalitás határaira rákérdező, színeiben is szürreális cselekményre; a Vérnász-jelenet betoldása itt a színházban kerül igazán a helyére a különféle tartalmi síkok között. Miközben érdekes kísérletet látunk például a transzvesztitaként valódi showk-ba is beillő Varju/Epres-betétdallal és ennek a "más" világnak a helyénvaló megidézésre, a látvány és a hang (Árvai György), az egész előadás apró részletekig való átgondoltsága és jelentésbeli kibontása, például hogy a fiú transzvesztita apját maga a fiú játssza el a saját maga által rendezett darabban, egyetemes, összetettségében, hangulatában maradandó élménnyé válik.

Kamondi sokkal inkább az élet alfájára és omegájára, a születő és a haldokló Jézust tartó pietára irányítja a figyelmünk – ezek a képek kimerevítve többször vissza is térnek – illetve a képeket összekötő elfogadásra, ami nélkül a legalapvetőbb emberi érzelem, a szeretet sem képzelhető el. Kamondi Almodóvárhoz hasonlóan szereti ezeket a figurákat; remélhetőleg a legtöbb néző is ezt teszi majd az előadással, minden kuriózumával együtt.

Pedro Almodóvar, Samuel Adamson
Mindent anyámról!
R: Kamondi Zoltán
SZ: Börcsök Enikő, Varju Kálmán, Hegyi Barbara, Epres Attila, Tornyi Ildikó, Majsai-Nyilas Tünde, Szegedi Erika, Csőre Gábor, Juhász István, Tarr Judit e.h.


BEMUTATÓ:
2010. február 27-én a Pesti Színházban

További időpontok:

2010. április 15. (CS), 16. (P), 19. (H), 26. (H), 27. (K), 28. (SZE) és május 6. (CS), 8. (SZO), 9. (V), 17. (H), 29. (SZO), ált. 19.00