Az arcát a nyárelőt idéző napnak szegezve kókadozik az ember a vattacukor – sör – lufi – virsli mezőkön. A hagyma is serceg már az elmaradhatatlan bogrács fenekén.

A fejlett szocialista országok – értem ezalatt Skandináviát, a Benelux államokat, Németországot – tehát azokat a csúcs kapitalistákat ahol erős a szociális háló – már évtizedekkel ezelőtt rájöttek, hogy egyáltalán nincs szükség munkaerőre. Legalábbis nem olyan mennyiségben, ahogy azt a társadalom képzeli. Mert hát hova is kell ember? A gyárakba? Ugyan már. A mezőgazdaságba? Dehogy. A tehén este magától hazamegy, az automata megfeji, egy robot pedig kitakarítja az istállót. A holland farmer Arubán nyaral, és SMS-ben kapja a napi tejhozam jelentést.
De mi legyen a többiekkel?
Adjunk nekik pénzt! Jobb is, ha otthon maradnak, az alapvető dolgokat szépen meg tudják vásárolni, még a nyaralásukra is bőven jut. A gazdaság pörögjön, és az állampolgárok maradjanak szépen a fenekükön. Mert aki dolgozik, azzal csak a baj van. Öntudatára ébred és szervezkedni kezd. Mert annak ellenére, hogy alig van szükség igazi munkásokra, a politikának mindenütt munkahelyeket kellett villantania. És ha valaki egyszer munkához jutott Nyugat-Európában, a történelmi hagyományok működésbe léptek: a szakszervezetek megvédték a dolgozót a munkáltatóval szemben.

Bármelyik multiról is legyen szó, soha nem az anyaországban kezdik a leépítést. Hogy miért? Mert ott van szakszervezet. Ha mi is egy kicsit bátrabbak lettünk volna, munkahelyek százezreit menthettük volna meg. De talán még nem késő.
Éljen Május Elseje, elő a sört, igyunk. Ha van állásod azért, ha nincs azért. De akár van, akár lesz, érdemes harcolni érte. Mert bármilyen államról, kormányról is legyen szó, vannak dolgok, amiket soha nem fog tudni megoldani. Helyetted.