A Maladype ugyan átalakult, de a már megkezdett folyamat nem szakadt meg. Sőt: a Maladype Színház új tagokkal és új lendülettel indult a Balázs Zoltánnal való közös munkába ebben az évadban is.  A rendező hisz abban, hogy azok a lépcsőfokok, melyeken most a társulat lépdel, pontosan afelé az előadás felé visznek, amelyek régóta foglalkoztatják.

Fotó: SzoFi

Miért volt szükséges a teljes átalakítás? A Találkozások Színháza kimerült? Három színész kivételével mindenkitől megváltál, új tagokat szerződtettél, és a Leonce és Lénával – bár azt mondod, a folyamat része –, irányt váltottál.

Nem merültünk ki, de eljött a számadás ideje. Két lehetőség között kellett választanunk. Vagy megszűnik a Maladype – hetedik évében járt a társulat, és utólag igazat kell adnom azoknak, akik azt mondják, hogy ez fordulópont –, vagy képes magát újrafogalmazni, működését új kontextusba helyezni. Mi az utóbbit választottuk. Ebből kifolyólag úgy éreztem, hogy a készülő darab, a Leonce és Léna, már nem érdekes számomra a hagyományos egy színész- egy szerep variációban.

Miért a Leonce és Lénát választottad a továbblépéshez?

Pontosan azért, mert a társulatunkról akartam beszélni. Annak múltjáról, jelenéről és természetesen jövőjéről; a változásról, identitásunk határairól, színházi gondolkodásunk milyenségéről és a játékhoz való közös viszonyunkról. A darab alkalmas rá, nem véletlen, hogy az elmúlt évek során több független társulat is rátalált, például a Krétakör.

Mindeközben pedig nem érdekelt az egy színész-egy szerep variáció…

Valóban. Az érdekelt, hogy egy este legalább száz jelenetből lehessen kiválasztani az aznapi variációt. Ez a színészeknek is jó, mert fizikálisan és mentálisan is mozgásban tartja őket a szokatlan feladat, de a nézők figyelme is erősödik.



Felajánlod a nézőknek a lehetőséget az előadáson, hogy válasszák ki ők, az adott jelenet mely variációját kívánják látni. Milyen megfontolásból?

Így a néző is állandó edzésben van, alkalma nyílik játékos kedvét próbára tenni, kiélvezni a véletlent és a megszülető pillanat váratlanságát. A pillanat művészetét pedig – ami maga a színház – nem érdemes blokkolni, fölösleges keretek közé szorítani. Úgy éreztem, ha csak egy variációm van, lényegében “megúszom” a megfejtést. Azt akartam, hogy az előadás pulzáljon, alakítsa a nézőt.

A néző korábban megfigyelője volt az előadásainknak. Az esemény, amin részt vett egyfajta szertartás volt. Külön időkezelés. Külső szemlélőként bármikor saját magányába merülhetett, és csak kivételes alkalmakkor tudhattunk meg bármit is az előadás hatására benne lejátszódó intim történésekről. Ma már úgy gondolom, hogy a néző intimitása és a színész intimitása közös ügy. Ha a néző személyes gondolatai és érzései kibeszéletlenül maradnak, “dobozba” kerülnek, ha nem mehet ki, nem szólhat közbe vagy nem nyilváníthat véleményt, a színész magára marad és megfosztatik attól a lehetőségtől, hogy a néző észrevételeire azonnal reagáljon, és ott rögtön felajánlhassa önmaga és a néző számára az azonnali változást.

Ez a fajta jelenlét viszont a színészek részéről is másfajta koncentrációt igényel.
Nagyon mást. Amikor elhatároztam, hogy ezt az utat akarom járni, új közegben, új szereplőkkel, azt is eldöntöttem, hogy új viszonyt kell teremtenem a megvalósításhoz szükséges folyamatokhoz. Nem szerettem volna, ha “komolyan” vesszük magunkat, vagy elhisszük, hogy “iszonyú fontosak” lettünk. A társulat fő filozófiája a játék lett. A szó gyermeki, naiv értelmében vett játék: a képzelet, az önfeledtség, a váratlanság vagy a kockázat táplálta őszinte játék. A kreativitás önmagában érvényes, felelős mivoltát felfedezni nyilvánosan és játszani azzal, amiről nem tudod, hová vezet – ez érdekelt rettentően. És érdekel most is.

Nem létezhet olyan például, hogy a színész nem veszi észre, ha valaki előadás közben megmoccan, tüsszent vagy mobilozik. Nem lehet, hogy ne hallja meg, ha elmegy kint egy szirénázó mentőautó. Ha mindezt figyelmen kívül hagyja, a színész figyelme zárt, jelenléte hamis, koncentráltsága pedig kötött.

Tulajdonképpen mit vársz a színészeidtől?

Tudni akarom például, hogy a színész érti-e a közös célokat, vagy csak teljesíti azokat. Nem hiszek a “színészi teljesítményben”, a színészember működésében. Az emberszínészben annál inkább.

Közelebbről?

Az ember jobban érdekel, mint a színész. Azt hiszem, amilyen ember valaki, olyan a színész is. Fordítva már nem igaz. Ha a bevásárlás és a próba egyformán természetes egy színésznek, akkor azt hiszem, jó irányban vagyunk. Ha viszont úgy érzi, hogy őrá este “produkció” vár, ahol “alakítania” kell, szerepet kell “formálnia”, rá kell készülnie vagy rá kell koncentrálnia egy bizonyos feladatra, azzal a felkiáltással, hogy “jaj, csak a jó formámat fussam!”, “jaj, rég ment az előadás!”, vagy “jaj, nem hibázhatok!”, akkor az irány rossz.

Nem akarom, hogy a színészek súlynak és feladatnak érezzék a színházat. Nem hiszek abban, hogy a színészeknek eksztatikus állapotba kell kerülniük ahhoz, hogy a nézőben is történjen valami. Én egyértelmű, emberi kapcsolatot szeretnék kialakítani a nézővel, melyben az ő szerepe és feladata ugyanolyan fontos lehet, mint a mienk, emberszínészeké.

És megtaláltad az embereidet?

Abszolút. Az Übü király például régi tervem volt, de tudtam, hogy csak akkor érdemes elővennem, ha olyan színészeim lesznek, akik különleges emberi minőséggel bírnak és képesek eljátszani. Bohócokat akartam, nagyszerű, veszedelmes bohócokat, akikben túlcsordul a vitriol. Ebben a négy fiúban megtaláltam, amit kerestem.

Említetted egyszer, hogy vágytál egy füstszerű, sóhajnyi előadásra, így jött a Tojáséj – ami talán a legnehezebb előadása a társulatnak.

Nehéz, pontosan felépített előadás. Olyan gyakorlatokon alapul, melyek állandóan alakítják az előadás arculatát. Hogy a színészek hogyan tudják ezeket a gyakorlatokat és különböző játékokat aznapi hangulatuknak és kreativitásuknak megfelelően összeilleszteni, az mindig az adott este gyönyörűsége. Nem akartam, hogy több legyen, mint egy jóízűen eltöltött óra, de szerettem volna, hogy újra felfedezzék a test és a szellem együttes lehetőségeit, egymást és a magától kapcsolatteremtést. A Tojáséj férfi és nő kapcsolatáról beszél a maga rafináltan egyszerű eszközeivel. Egyébként kicsit ugyanaz, mint a Leonce és Léna, csak szavak nélkül. Az a komplexitás, ami a színészek figyelmén keresztül működik, csak a Leoncéban megtapasztaltakhoz képest tudott újra megtörténni és továbblépni.



Az Übü király próbaidőszaka lényegében nyílt próbafolyamat volt?

Az elejétől a végéig, két teljes hónapon keresztül. Ezzel is a hatókörét próbáltuk növelni mindannak, amin az újjáalakulásunk óta együtt dolgozunk. Nem mennyiségben, hanem minőségben. A közönség figyelmét, odaadását és személyes gondolatait ugyanis ki kell érdemelni. Tenni kell érte. Jó lenne, ha a színházunk együtt öregedne a nézőivel és pár év múlva együtt tudnánk gondolkodni azokról a változásokról, melyeket talán együtt idéztünk elő.
Bázisotok is lett, ami egy lakásszínház, a Mikszáth téren…
Ahol végre saját időbeosztásunk, filozófiánk és kedvünk szerint tudunk dolgozni, beszélgetni, programokat szervezni – szabadon. Nem függünk dátumoktól, egyeztetésektől és más előadásoktól. Ez jó. Amikről beszéltem, mind részei az átalakulásnak, amolyan egymásba nyíló folyosók.

Rajtad kívül van még egy meghatározó alakja a Maladypének. Zsótér Sándor kezdetektől figyelemmel kíséri a társulat történetét, többször rendezett nálatok, folyamatosan beszéltek az előadásaitokról.

A Színművészeti Egyetemen tanított engem színészként, a III. Richárdban jól dolgoztunk együtt. Akkor én már bőven fertőzött voltam Franciaország révén Wilsonnal, Vaszilijevvel. Aztán mikor rendező szakra jártam, folyamatosan nézte a vizsgaelőadásaimat, kritizált, véleményezett, sokat vitatkoztunk. Emiatt egyre természetesebbé vált köztünk az állandó párbeszéd. Kiderült, hogy az ízlés közös, de a formai világ és az eszköztár, amit használunk, nagyon más. Neki nincs állandó társulata, nem tudom, hogy vágyik-e egyáltalán ilyesmire, de tény, hogy minden egyes produkcióval, amit rendez, újra meg újra megpróbál kisebb “társulatokat” létrehozni. Ez néha sikerül, néha nem, de mindenütt akad egy-egy színész, aki képviselni tudja őt. Ezek csodálatos kvalitású, önazonos színészek. Nekem mindig fontos volt, hogy a saját társulatomban is hasonló kaliberű emberek legyenek a partnereim. Talán ezért tudtak ilyen fantasztikus előadást csinálni együtt a Lorezaccióból.

Temesvárott Odüsszeusz hazatérését rendezted. Emlékszem még, mesélted, nem akartad otthagyni Erdélyt, mai napig ott duzzogsz a máramarosszigeti pályaudvaron. Milyen volt a visszatérés?

Pontosan húsz év után tértem vissza Erdélybe, mint Odüsszeusz Ithakába. Vonattal jöttem-mentem, sok időt töltöttem különböző pályaudvarokon, és ez nem volt egyszerű, mert az a bizonyos máramarosszigeti élmény mélyen beleégette magát az idegrendszerembe. A mozdony visítását nem felejtem. Számadás volt ez az út magammal, hogy hol is tartok. Azt hiszem, pont ott, ahol Odüsszeusz, amikor hazatért. Minden ködös, minden idegen.

A próbák után sokat bolyongtam magamban és elképesztő volt látni, hogy hogyan romboltak szét egy várost, hogyan szűntek meg a hagyományok, tűntek el nyomtalanul építészeti stílusok, hogyan csonkultak és nyomorodtak össze a jól ismert terek. Mégis otthon voltam az enyéim között, akiknek embersége mit sem változott, akik még örülni tudnak az érkezőnek, és fájlalni a távozót.


Maladype Színház ajánló, utolsó előadások az évadban:
Lorenzaccio 2010. május 13. (CS) 20.00 Thália Színház Új Stúdió
Tojáséj (élőzenei kísérettel) 2010. május 14. (P) 20.00 Thália Színház Új Stúdió
ÜBÜ király 2010. május 15. (SZO) 19.00 Maladype Bázis - Mikszáth tér 2.
Leonce és Léna 2010. május 17. (H) és 18. (K) 19.30 Thália Színház Új Stúdió

Az interjút Kővári Orsolya készítette; a teljes szöveget a Kritika c. szakmai folyóirat közölte.