Most nem ér rá, de majd holnap, majd hétvégén, majd gyereknapon mindenképp lesz ideje a gyerekekkel is, de most bocs, le kell tegye a telefont, mert csörög a másik, mert fontos mail érkezett, mert mindjárt jön egy kiemelt üzleti partnere, mert egy fontos döntés előtt áll.
Nem, szó sincs róla, hogy ne érdekelné a saját családja, a család számára a legfontosabb, a team-meetingeken is elsődleges szempont, hogy a kollégák harmonikusan tudjanak viszonyulni, harmonikus viszonyt tudjanak kialakítani, hogy kiegyensúlyozottan tudjanak, mert csak biztos háttérrel tudnak teljesíteni, és csak jól teljesítve biztos a háttér, hát ezért is van a csapatépítés, a továbbképzés, a havi bónusz a túlórákra.
Ő mindent megtesz, igazán nem kerül sokba, igazán semeddig sem tart, elvégre ő is küld lapot az anyjának, és virágot az apja sírjára, és a testvérét és a nénikéjét felhívja minimum a születésnapokon, sőt, a névnapokon is, ha éppen nincs valami olyan épp, ami miatt nem megy, és ha végképp nem, vagy elfelejti, akkor azért van a titkárnő, úgyhogy neki ne mondja senki sem, hogy az embernek a munkája miatt, szóval, hogy arra menne rá a családi élet.
A család nem súly, nem teher: nem győzi hangsúlyozni a hétvégi lazítós whiskey mellett, hogy ezt nem így kellene felfogni. A család az otthon melege. Csak a meleg sokba kerül, ez az igazság, teszi hozzá, ezt magyarázza már otthon is egy ideje, hogy értsék meg, nem jókedvéből hajt annyit, nem becsvágyból küzdi fel magát, egyre feljebb, hanem hogy minden meglegyen, ami kell. A meleg pedig kell, mint a falat kenyér, vagy mint az éjszakai krém, amit megérdemlünk.

Talán a feleségének volt egy ilyen széles, bőkezű mozdulata, amikor állt a csibék előtt, mielőtt készített egy finom tyúkhúslevest, zöldséggel meg sok sóval, ha még szerelmes volt, petrezselyemmel, ha már csak szerette, s megszokásból szórta bele, ha hozott az anyós a kertből. Amennyiben egyáltalán főtt náluk otthon húsleves, ha egyáltalán főzött a felesége, mert nem biztos. Nem emlékszik.
A feleségének, ha létezett, talán semmi sem volt jó, de legalább is nem volt elég. Talán szeretett volna jobb ruhákat, vagy minőségibb kávét, chipset a gyereknek, esetleg tisztességesen becsomagolni a tankönyvet, vagy ki tudja, ambíciói lettek, fontos lett neki a munkája, hogy őt is vegyék valamibe, hogy ő is vigye valamire, hogy ő is kinézzen valahogy. Hogy ő ne csak "arra" legyen jó, meg ne csak arra legyen tartva, hogy megmondja, a hűtő melyik részén van a vaj és megkeresse a sosem egyenlő arányban fakuló fekete zoknik összeillő párjait, mint az anyja tette ezt évekig, akit az apja a legrosszabbkor hagyott ott, mondjuk egy kipakolás után, vagy nem hagyott ott, de köztudottan szeretőt tartott, nem is egyet, többet, egymás után sorban, mert nem bírt a vérével, mert elege lett a családból, a karácsonyi sáskajárásból, a hosszú meleg nyarak erjedt unalmából és a közös esték tévézúgásából.

Amúgy pedig az egész világ egy nagy család. És nem anyu, most nem érek én erre rá. A gyereknek viszont hagyok egy üzenetet, hogy mindjárt itt a bébiszitter, a napközisnéni vagy mittudomén, a szomszéd; de ennyi idősen már csak tud kezdeni magával valamit, na.