A szerelem szárnyakat ad. Mennybe és pokolba menőknek egyaránt. Na jó – szép kis közhely, de mi van azután? Mi van a mennyen és a poklon túl?

A szerelem köves útjain

Van, akiknek a szemlélődés jut a mennyen és a poklon túl. Túlélték valahogy és gitárral a kézben zenévé formálódott az általuk megjárt út; zsebregyűrt kézzel, cigivel a szájban versekké veretett a szerelem immár köves útja. Az egyik figura magyar, a másik svájci. 1998-ban dolgoztak először együtt egy lemez stúdiófelvételén. Xab (Sándor Csaba), mint hangmérnök, Ralle (Ralf Harms), mint énekes. Teltek-múltak az évek, a kapcsolat megmaradt, sőt finom lassúsággal egyre inkább belecsúszott afféle interaktív alkotómunkába. Aztán egyikőjüknek épp a pokoli szárnyalás jutott ki.

Valahogy így történt – vagy csak képzelem –, hogy megszületett a R.A.S. formáció Hard című albuma. Akár képzelhetem is, mert amikor hallgatom a CD-t, a lemez teret hagy a belső látásnak, utaknak. Egymásra találtak a Fender Stratocaster acélos-csengésű riffjei, akkord bontásai; Ralf füstös-rekedt hangjával; a Hammond orgona ma már ritkán hallott morgós-harapós-lélekkel fűtött moraja, a feszes – itt-ott Rickenbackeres röfögésű – basszusgitár támaszaival és a vele precízen összedolgozó – a díszítésekkel rafináltan finoman bánó – dob tisztán szóló ritmusaival. És ha már a tiszta hangzásnál tartunk: igen izgalmas hatást ér el e téren az album, mert egyrészt a jazz-rajongókat is megosztó ECM sound, másrészt a hetvenes évek egyik legkülönösebb – David Bowie: Station to Station – albumának már-már szinte meghatározhatatlan eredetű tisztasága született újra.

Nem zúzós hard rockról van szó, nem is bluesba mártott éjszakák magányáról, bár az imént felsorolt hangszerpark ezt sugallhatná. Az ECM hangzás és Bowie említése pedig igazán megkeverheti az olvasót. Akkor most mi van?

Hát az van, hogy időutazás van. Előre-hátra. Pontosan úgy, ahogy egy szemlélődő képes a múltat egybelátni a jövővel. Ahogy tette annak idején Bowie 1976-ban azon a bizonyos fekete korongon. Akkor, amikor mindenki, aki a rockban élre tört és meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a hangszerén, akkor ő visszafogta zenészeit a játékban és magát a hangszerelésben. A zenei építkezés repetitív-minimal útjára lépett. Végtelenül egyszerű riffek kitartó ismétlése, lassan bekúszó, de végig hűvösen háttérben maradó zongora és billentyűs szólamok szikársága, valamint a szokatlan módon kissé kiemelt, a zenekar fölé emelt ének. Előszörre egy kis semmiségnek tűnt a dolog, aztán minden szám nagyot szólt! Egy idő múlva. Először csak magát a lemezt hallgatva számról-számra nyílt ki a titkos hetedik szoba. Majd az idő nagyobb léptékében is. Bowie előre látott, előre kinyúlt a jövőbe és megragadta a grabancát. Ma is képes a végsőkig felkorbácsolni hallgatóját. Veszélyes fenevad.

Erős érzelmi és audiális rokonságot véltem felfedezni a két album között. Az ének itt is kissé fölötte él-lélegzik a zenekarnak. De ez nem lenyomása a hangszereknek, hanem igen mesteri kilebegtetése a szövegeknek dallamot, érzelmeket adó énekhangnak. Van is rá ok bőven! Rendkívül tetszenek ezek az egyszerű szabad versek. Egy-egy novella, egy-egy tovább gondolható nagyjátékfilm jelenete elevenedik meg. Itt most igazán áll a „kevesebb több” megállapítás. Csodásan működik az egyszerű szavak rendkívüli mélységeket nyitó ereje. Persze „ki van az találva”, „oda van téve az a szöveg”.


Ám ne gondolja senki, hogy ezek a dalok azonnal felforralják a vérünket. Nem hiába hozakodtam elő a Bowie albummal. Hűvös, visszafogott itt minden. Robbanás előtti feszültséggel jócskán megpakolva ez a zeneszoba. Ha időt hagysz neki, biztos kitárja, kivágja, kirobbantja rejtelmes ajtaját. A gitárokat kemény kézzel tartott gyeplő fogja vissza, az éneken az „inkább elmondom neked, s te éld át” kimértsége az úr. A Hammond orgona szelíd oroszlánként dörgölődzik a lábaidhoz. De éppen ez az, amitől megborzongsz. Bármikor elszabadulhat egy őrült gitár, bármikor könnyekre fakaszthat vagy a whiskys üveg falhoz csapására késztethet az ének. A Hammondról meg gondolj magadnak valami igazán vadat, amit itt most a virtuális nyomdafesték sem bír el.

Azt szeretem benne, hogy igazi férfias szerelmi bánatokról és boldogságokról szól, de egy pillanatra sem hatódik meg önmagától. Nem zokogja tele a CD lejátszódat, nem sajnáltatja magát, nem nyafog. Ezek a szövegek bizony nem a feledhető dalszövegek bugyrából kerültek elő, ezek az irodalom művészetéből származnak.

Így pedig már érthető – utólag ugye könnyű okosnak lenni –, hogy miért viszonyul ilyen alázattal a zene a szövegekhez és a nem szerepjátszó énekeshez. Itt lehet és kell elmondani, hogy ez nem a szerepjátszások albuma. Nem megy bele sem zenei, sem szövegi frázisokba, csak hogy átéreztesse veled, mennyire üres tud lenni egy egész város, ha elment a kedves.

Ehelyett azt mondja:



És azt zenéli, miközben a múló másodpercek az idő végtelen mély szakadékába hullnak, hogy tele van a város és igazából minden rendben van.

Rendben van már ez az egész volt szerelem. Meg kellett élni, el kellett temetni, mert elmúlt. Mezítláb, szabadon járva fájón érezni a köveket.

Remélem a szövegek magyar fordításait felteszik az alkotók a webhelyükre. Apropó honlap. Egyike az ízléses, zenészekhez illőn szépen szóló, ötletes dizájnú oldalaknak.

www.rhythmandsex.eu