Párás, tavaszi reggel a Széchenyi-hegyen. Várom a 11 órát, akkorra beszéltünk meg randevút a friss Kossuth-díjas Margitai Ágival. Nem akarok előbb becsöngetni, inkább felsétálok gyerekkorom monstrumához, az adótoronyhoz. Már nem titokzatos, már csak egyszerűen csúnya. Van, amit az idő nem érlel meg. Aztán Ági ajtót nyit, újra rácsodálkozom, hogy milyen csajos mindig, leülünk – és azon veszem észre magam, hogy ő kérdez, én meg mesélek.
Mert már régen ismersz. Fiatal koromban tényleg sokszor mondták ezt rólam. Bohócarcúnak neveztek, mások finomkodva elrajzolt arcot emlegettek. Még Giulietta Masinához, Fellini feleségéhez és örök hőséhez is hasonlítottak. Azt hiszem, ehhez hozzájárult első igazi filmszerepem is, az 1967-es Fiúk a térről, Szász Péter rendezése, ahol Zsizsi figuráját kaptam meg. És büszke voltam arra, hogy bohóc lehetek: ilyen a gumiarcom, a mimikám, különösen filmen vigyáznom is kellett, nehogy túl soknak tűnjék a játékom. Azt hiszem, mára már kinőttem a bohócságból, már nem ilyen szerepeket játszom.
Érdekel a folytatás? Katt!
