Amiről nem lehet beszélni, arról írni kell. Trianonnal igen is foglalkozni kell, a téma a XX. századi magyar történelem igazodási pontja, annyi a nemzetvesztésünkkel kapcsolatos téveszme, hogy nem baj, ha újra és újra végigmegyünk a "magyar Golgota stációin".

A Trianon-függők ismerik a béketervek verzióit, a népesség anyanyelv szerinti százalékos megoszlás adatait, hozzájuk csak a második világháború önjelölt történészeit tudjuk hasonlítani, akik óráról órára fel tudják mondani a második világégés összes momentumát. A kérdés tehát az, hogy egy-egy Trianont feldolgozó mű az eddig ismert tanulmányokhoz képest mit tud hozzátenni.

Zeidler Miklós részint az irredenta kultusz kifejlődésére az esztétikai együtthatóira mutat rá, ugyanakkor precízen körülírja a revízióhoz kötődő propaganda gépezet struktúráját, társadalmi szervezeteit. Zeidler megvizsgálja Trianon mentalitástörténetét, ugyanakkor nem hagyja lógni levegőben a témáját, áttekintést ad a történelmi Magyarország felbomlásáról, felvázolja milyen következményekkel (társadalmi-gazdasági-politikai) járt ránk nézve a békediktátum. Elemzi a külpolitikai környezetet, megvizsgálta a magyar a diplomácia hatékonyságát, a propaganda üzem működését.

A könyv alapvetően nem a Trianon-folklór esztétikai feltárást tartotta szem előtt, még csak nem is feltétlenül a „hétköznapi revízió” életképeit mutatja be, alapvetően a történettudomány eszközkészletével járja a már ismert terepeket, megismerhetjük világos, jól fókuszált és áttekinthető formában a A történelmi Magyarország felbomlásának folyamatát, a gazdasági kereteket, a magyar külpolitika útkereséseit.

Zeidler rávilágít arra, hogy a Magyarország Trianon-kultusza valójában önfelmentő gesztusok sorát eredményezte, a kultusz paravánjai eltakarták a szembenézést mindazzal, amit a magyar politika a XIX.században és a XX. század első felében elmulasztott, igaz, hogy a ceremóniák hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar nemzet kihordja a feldolgozhatatlan traumát.

Zeidler számos beidegződéssel leszámol: például azzal, hogy a magyarok nem ismerték fel a nemzetiségi kérdés problematikáját, hiszen e kérdések a XIX. századi közgondolkodás és közbeszéd kulcsfontosságú momentuma volt. Felismerték, de nem tettek semmit. Végül is: az Antant volt az, amely szerv területi ígéretekkel bekapcsolta például Romániát a háborúba, és az Antant jutalmazta meg Romániát Erdéllyel.

Világos: Trianonhoz nem az összeesküvés-elméleteken keresztül vezet az út, hanem annak felismerése révén értjük meg a számunkra gyalázatos döntéseket, hogy felismerjük mi volt e hatalmi rendszer érdeke: az Antant (és elsősorban Franciaország) Németországot akarta megbüntetni, és mindenkit, aki a németek szövetségese volt. Tehát az Antantot nem egy irracionális magyar gyűlölet mozgatta, hanem a saját biztonsága érdekelte.

Persze, az, hogy Aponyi ékesszóló „gyászbeszéde” mindenkit meghatott, csak a franciákat nem, nem lehetett nem észrevenni. Mert azt már számtalan tanulmány bebizonyította: az etnikai alapú kiigazításra minden győztes nagyhatalom hajlandó lett volna, csak a franciák nem. Az sem igaz, hogy a magyar békedelegáció nem tett meg mindent, hogy jobb tárgyalási pozíciókat érjenek el: több mázsányi anyaggal utaztak a konferenciára és saját nyomdát is vittek, hogy megfelelő gyorsasággal reagáljanak a különböző felvetésekre.

A remekül lekövethető háttéranyagok felmutatásán túl a megfelelő dramaturgiai pontokon a szerző „kis színesekkel” árnyalja, festi ki a tényanyagokat. Zeidler könyve azt sugallja, hogy talán egy reálisabb revíziós politika tartósabb eredményt hozott volna – ha alapvetően csak a magyarok lakta nemzetrészekre korlátozózik, és nem ül fel a közvélemény mindent vissza-követeléseinek. Mert ugyebár az a reálpolitikus, aki csak a színmagyar területeket akarta vissza, azonnal lehazárulózták – ugye ismerős. Ha nem sodródunk bele a háborúba.... és itt jön az ábrándozás, amelynek szerencsére nem ad teret a könyv.

Ma sem tudjuk felfogni, milyen sokkot élt meg Magyarország 1920 június 4-én. Gondoljunk bele (és erre Zeidler is felhívja a figyelmet), a magyar társadalom – mely nem területszerzőként, pusztán a hatalmi státusának megőrzése miatt sodródott bele a háborúba – milyen tragédiaként élte meg az ország elvesztésének kétharmadát, nem sokkal azután, hogy lezajlottak a magyar életerőt és dominanciát ünneplő millenniumi kirakodóvásárok, parádék.

Felfoghatatlan volt akkor is, felfoghatatlan ma is. Zeidler valójában a trauma feldolgozására hivatott kultuszt dolgozza fel, de talán többet olvastunk volna Trianon esztétikájáról. Zeidler kitér a revízionista emlékművekre, emlékhelyekre, ugyanakkor bizonyosra vehető, hogy akármilyen alapos munkát is végzett, számos, a revízióhoz kötődő emlékpontot hagyott ki könyvéből – hogy mást ne mondjunk, a mai napig látható mozaikos életképet a Deák tér egyik bérházának faláról, mely a Felvidék egy részének hazatérésének emlékére készült.

A vidéki kultuszhelyek száma is – az országzászlókon túl – sokkal több a Zeidler által feltártaknál. Persze, ez a valóban alapos, kiváló arányérzékkel megírt, tisztességes munka többet akart megmutatni a kultusz formavilágánál és ünnepélyeinek dramaturgiájánál. És kijelenthetjük: ez sikerült is neki.