Még hajadonként állt neki a férjfogás ősi praktikáit bemutató kiállításhoz Göbölyös Luca fotóművész, és mire elkészült vele, férjhez ment. Ez persze nem a felvonultatott babonák érdeme, mivel a fotósorozat és a hozzá tartozó főzőshow egyik célja éppen az, hogy rámutasson, mennyire kritikátlanul fogadjuk be sokszor, amit a tévé bemutat. A Férjhez akarok menni című kiállításról kérdeztük az alkotót.

Miért a férjhez menést ragadtad ki, amikor jó ideje minden a szinglikről szól?

Nem gondolom, hogy még mindig a szingli életforma a divat. Az újkonzervativizmussal, ami most nagyon erősen benne van a levegőben, a házasság megint a révbe érés egyik vágyott formája lett a hajadonok körében. A választás másik oka, hogy elkezdtek érdekelni azok a módok, ahogy az emberek megpróbálnak párt találni. Az interneten, jósnő segítségével, asztrológiával. Találnak különböző gurukat, akik körberajzolják helyettük a férfit, aki nekik kell, azaz kihelyezik a felelősséget. Adott esetben önmaguk által felkent papok és papnők oldják meg a helyzeteket a jelöltek helyett.

És hát az elkészített munkám médiakritika, a kiállításhoz készült videó a médiában, nevezetesen a tévében látható főzőműsorok struktúráját, nyelvét és kommunikációs rendszerét imitálja pontosan, és így tanítja meg a lányokat arra, hogy mit tegyenek azért, hogy feleségül vegyék őket. Első ránézésre olyan, mintha Stahl vagy Nigella főzőműsorának egy verzióját látnád. Csak abból derül ki, hogy ez egy médiakritika, hogy a bemutatott ételek, praktikák elég morbidak.

Honnan gyűjtötted össze a műsorban szereplő férfifogó praktikákat?

Kutatásba kezdtem, de erre a szegmensre koncentráló könyv nem igen van. A gyűjteményemben van lexikonból, könyvekből, az anyukámtól, finn szakértőtől, vagy kubai és német barátnőtől szerzett babona is. A kubai barátnőm például azt mondta kapásból: "Hogyhogy mit használj? Egy csepp saját menstruációs vért cseppents kockacukorra, aztán dobd bele a férfi kávéjába, és egy életre beléd szeret". Ő is, az anyja is és a nagyanyja is ezt alkalmazta. Egyébként az anyukája már nyolcszor férjhez ment. A menstruációs vért megtaláltam magyar babonában is, csak mi pálinkába tesszük.

Vannak a babonákban univerzális trendek?

Ha utólag rendszereznem kéne őket, akkor azt mondanám, hogy ahol még csak a párunk megtalálásánál tartunk, ott elég széles a felvonultatott eszközök tárháza, van, hogy főzni, vagy varrni, esetleg álmodni kell. Amint kijelölődött a férfi, megváltoznak a módszerek. Az egyik féle az, ahol a nő megetet a kiszemelt férfival valamit a saját testéből, a másik fajtája, amikor a fiúnak kell valamilyen testrészét, javarészt a haját, vagy a szőrét megszerezni, és azzal valamilyen cselekedetet végrehajtani. Az utóbbi a kannibalizmussal hasonló alapállítással él. A rituális célból való emberevésre gondolok, ahol a másik testének a megevése, valamilyen „hatalommal” ruházza fel az elfogyasztóját. Azokat a babonákat, amelyekben a nő önként ad a saját testéből a férfiúnak, inkább az úrvacsorához hasonlítanám, ámbár a katolicizmus elhatárolódik a népi varázslástól.


A harmadik típus, amikor egy mondókát, varázsigét kell elmondani. Például gilisztaűző varádicsból kell tésztakarikát készíteni, azon keresztül megnézni a fiút, persze úgy, hogy ő nem tudhat róla, és közben egy varázsigét kell elmondani. Ezután a tésztagyűrűt a hónod alatt kell hordanod, amíg a fiú meg nem kéri a kezed. Természetesen minden babona azzal az állítással él, hogy akkor működik, ha te mindent jól csináltál.

Találtam arra vonatkozó babonákat, mágiákat is, hogy hogyan szerezzük vissza a hűtlen férfi szerelmét, és legnagyobb örömömre arra is, hogy hogyan veszítsünk el valakit. Mert mi van akkor, ha neked már nem kell. A varázslat levételére való trükkök java része az idő visszafordításával foglalkozik, például az egyikben a testünkel érintkezett búzát az óramutató járásával ellentétesen kell megőrölni, és az abból sütött fánkot megetetni a már nem kívánatos férfiemberrel, és „a vágya örökre lelohad”.

Miért pont főzőműsorként dolgoztad fel a témát?

Mert ezek a műsorok reneszánszukat élik. Persze érthető, hiszen a főzés szimbolizálja az otthonosságot, a családot, és egy vonzó tudomány, amit el lehet sajátítani a televízióból. Az emberek inkább tévéből tanulnak meg mindent, hisznek a műsorokban, akár hiteles az az ember, aki valamilyen tudást közvetít, akár nem, és ezt tragikusnak tartom. A világon a legtöbbet a praktikus tanácsokat tartalmazó könyvekből adnak el, és ezen belül is a szakácskönyvek vezetnek. A kiállítás katalógusa is tulajdonképpen egy szakácskönyv, a címlapja is stílusidézet, így a katalógus is a projekt egyik alkotása.



Mennyire fontos számodra, hogy várhatóan populáris témákat dolgozz fel?

Semennyire. Ha végignézed, sok olyan munkám van, ami nem ennyire a köztudatban jelen lévő témára reflektál. Általában amivel elkezdek foglalkozni, az valamilyen személyes történetből indul ki. Ez a projekt például egy csokorelkapással kezdődött egy badacsonyi esküvőn. Egy helyi ismerős szólt, hogy álljak be, és kapjam el a csokrot, bár hozzáfűzte, hogy nekem már úgyis mindegy, mert akkor 33 éves voltam, és szerinte, ha addig nem keltem el, már így is-úgy is vénlány maradok.

Egyrészt meglepett, hogy vidéken ez még egy létező kategória, másrészt elgondolkoztatott, hogy miért mennék én attól férjhez, ha elkapok egy menyaszonyi csokrot. Először azt gondoltam, hogy a csokorelkapásról csinálok valamilyen projektet. Általában ha valami elkezd érdekelni, hozzáolvasok, filmeket nézek, kis kutatómunkát végzek, de egészen addig nem nyúlok a dologhoz, amíg nem alakul ki a fejemben a témának valamilyen vizuális formája. Ez esetben végül sok nagyon izgalmas babonára bukkantam, és ebből kezdett el kialakulni ez a munka.

A végefőcímben szerepel a Paprika tévé. Ők is részt vettek benne? Elképzelhetőnek tartod, hogy lemenjen ott?

Tőlük kaptam stúdiót, de ennek a munkának az a lényege, hogy ne kerüljön vissza a médiába. A tévében való megjelenéstől azért zárkózom el, mert ha visszaforgatnánk a projektet a kritizált médiumba, az megszüntetné a szubverzív kritikai jellegét. Biztos vagyok benne, hogy ha ez látható lenne a médiában, a nézők tényleg elhinnék, hogy ezek a babonák működhetnek. Fölvettem például egy egyetemista asszisztenst a forgatás előtt, mert egymagam nem bírtam a sok feladatot. Ült nálam, és olvasta a számítógépen a projektet, majd megkérdezte, hogy szerintem melyiket próbálja ki, mert éppen rosszban van a pasijával.



Az kis csalódás volt, hogy a videóban szereplő ferjhezakarokmenni.com nem működik.

Jogos, pedig én foglaltam le az oldalt, csak még nem volt rá időm, de majd a kiállítási anyagot feltöltöm.

Mennyibe kerülnek a képeid, és mennyire viszik őket?

A nagy csendéletet például kivitték a budapesti Art Fair-re, és egy pillanat alatt elkelt. Az ára 750 ezer forint volt alku előtt, és csak két példányban létezik. Tudni kell, hogy a fotográfiák árképzésénél fontos tényező a példányszám. A lentikuláris sorozatomból vannak képek (ez kacsintós pénztárca-féle technika), amik ennél drágábbak, ezek a bécsi Art Fair-en már a megnyitó napján elkeltek.

Hogyan tud egy fotóművész eljutni odáig, hogy ilyen jó árban keljenek el a képei?

Kell mögötted lennie kiállításoknak, díjaknak, nagyon sok publikációnak, és kell egy jó kereskedelmi galéria, aki aztán épít téged tovább. A kiállítás akkor visz téged tovább, juttat újabb lehetőségekhez, ha neves helyeken kerülsz be nagy, tematikus csoportos kiállításokba, nem is kell feltétlenül, hogy önálló tárlat legyen.

Melyik fotóművészek voltak a legnagyobb hatással rád és miért?

Diane Arbus volt fiatalkorom nagy sztárja, mert azt gondoltam, hogy az alaphelyzetünk hasonló. Nagyon zárt családban nőtt föl ő is meg én is. Én még a Kádár-rendszerben voltam kisgyerek, és a szüleim nagyon erősen ellenzékiek voltak, ami erős burkot vont körém. Ő akkor kezdett el igazán fotográfussá válni, amikor kikerült ebből. Engem is az változtatott meg, amikor 18 évesen kikerültem Párizsba. Fiatalon az a közeg predesztinált arra, hogy normálisnak tekintsem a világ sokszínűségét. Felnőtt koromban Cindy Sherman hatott rám, főleg a Film Stills című sorozata. Sokat foglalkoztam vele, hogy mit mond ez a fotográfiáról, a filmről. Hozzám hasonlóan ő is saját magát használja, alkalmazza modellként, és ez számomra már akkor érdekessé vált, amikor én még nem dolgoztam magammal.

Szoktad hangsúlyozni, hogy inkább képzőművész vagy, mint fotós. Ez mit jelent?

Ez csak annyit jelent, hogy nem tartom tiszteletben a műfaj határait, és magara nézve kötelezőnek sem. Ez egy technika, egy eszköz, amihez az ember hozzányúlhat, szabadon használhat, hogy valamit kifejezzen. Volt már olyan kiállítás, amire varrtam egy ruhát, volt, ahol gyantába öntött filmek voltak, és volt, ahol a rendőrség csinálta meg a kiállítási anyagot.



A mostani kiállítással elmozdultál a videó felé, miért?

Ahogy egyre kevesebb az időm, egyre kevésbé megy, hogy csak úgy megtanulok valamit, egy techinkát például, hogy hátha majd valamikor használni fogom. Ehelyett szeretem magam olyan helyzetbe hozni, hogy úgy tanulok, hogy közben csinálom a saját dolgomat, kivitelezem az elképzelésemet. Amikor tárgyakra nagyítottam, megtanultam emulziót önteni, a műgyanta képeimnél a műgyantát is magam öntöttem, megtanultam, kikísérleteztem közben, hogyan is kell csinálni. Videómunkát is csináltam már, ráadásul az elsőt rögtön meghívták az Isztambuli Biennáléra.

Nagyon nehéznek tartom fotósként átlépni abba a gondolkodásba, működésbe, hogy folyamatosan változó képpel dolgozol, és a hang is megjelenik. Ez a kihívás most nagyon foglalkoztat. Egy indiai filmet már leforgattam, ami a kívülállásról meg a turizmusról szól. Érdekelt, hogy az ember mennyit érthet meg egy kultúrából pillanatok alatt. Van egy nagyon erős kép, amit turistaként könnyen megkapunk, de kérdés, hogy valójában mennyire lehet ebbe belehatolni, mit kínál egy idegen kultúra fogyasztásra, és mi az, amit megértünk ilyen kevés, kívülálló jelenlét közben.

Dolgozom egy másik videómunkán, ami a valóság és az érzékelés közötti résbe hatol bele. Készítettem hozzá egy térszerkezetet, ahol az ember nem azt látja, ami van, és ez a filmen egy elég érdekes, hihetetlen szituációt eredményez. Elég nehéz, mert nagyon sok mérnöki munkát, szerkesztést igényel a forgatási helyszín megépítése. A harmadik egy pornófilm, persze az is kiállítási projekt. Találtam egy lányt, aki pornóiskolát vezet férfiaknak, saját maga pedig volt pornószínésznő. Elméleti és gyakorlati órákat ad a jövő pornószínészeinek. Megkérdeztem, hogy az órák hanganyagát felvehetem-e. Ez lenne a narráció a filmemen, ami képileg egy absztrakt pornófilm.