A napokban debütál a tíz éves 30Y legújabb száma, a Sötét fiúk. De Beck Zolival nem erről beszélgettünk.

Kezdjük a legfontosabbal: idén 10 éves a zenekar, amit az orfűi fesztiválon fogtok megünnepeli. Milyen volt ez a 10 év?
Egyfelől csinálunk egy szubjektív értékelést, mert objektív képünk nyilván nincs arról, hogy milyen a zenekar jelene vagy múltja. Másként működsz akkor, amikor benne vagy valamiben, mint amikor kívülről tekintesz ugyanarra.



Ezért csináltunk magunknak egy szubjektív zenekartörténetet. A zenekar honlapján fenn van a Plomba című sorozat, ami nem szól másról, mint hogy hónapról hónapra, egy-egy évet visszafelé lépkedve a zenekar tíz évét egy zenekari tag szemén keresztül nézzük meg. Sokat röhögünk, mert nyilván mindegyikünknek mást jelentett az az adott év.

De nem is nagyon hiszem, hogy van a történetünknek objektív mérője. Talán objektív mérce, amivel zenekarokat szoktak mérni, a koncerthelyszín, színpadméret és a lemezek száma. Ha röviden kéne válaszolni, akkor a 10 év arról szólt, hogy a zenekar mára erős koncertzenekar lett, sok nagyszínpadon járt már, és van négy lemezünk.

Mikor jön az ötödik?
Most novemberben. Épp az új lemezen dolgozunk, ami annyit jelent, hogy augusztusban végzünk a felvételi munkákkal. Japánnal, a Heaven Street Seven billentyűsével csináljuk, ő lesz a lemez producere. Egyébként a híres Soerii és Poolek nagyszerű formációjának is tagja.
Éppen a múlt héten végeztünk a kislemez dallal, amit a napokban fognak leadni a rádiók.

Terveztek még tíz évet?
Őszintén nem. Mármint nem tudom, hogy lesz-e még tíz évünk.

De reméled.
Még azt sem mondanám. Ameddig vannak bennünk dalok, addig nyilván van zenekar, ha meg már nincsenek, akkor már nincs zenekar.

Szóval nem fogjátok csak azért csinálni, mert ti vagytok a 30Y és kell.
Ebben a tekintetben eddig is elég reflektíven viszonyultunk magunkhoz. Nem találtunk ki magunk köré média hype-ot, nem építettük a zenekart olyan értelemben divatosan, hogy ez külsőségekben nyilvánuljon meg. És bár nyilván van színpadfüggése az embernek egy idő után, reményeim szerint tudunk annyira távolságtartóak lenni saját magunkkal, hogy ha majd nem tudunk dalokat írni, akkor majd érezzük, hogy egészen egyszerűen abba kell hagynunk, vagy valami nagyon mást kell csinálnunk.

Hogyan érintett titeket az, hogy a Petőfi Rádió 3. születésnapjára összeállított közönségkedvenc számok között a Bogozd ki a 9. lett?
Nem nagyon számolunk ilyeneket. Leginkább ez jellemzi a zenekart: nem versenyt futunk, nem méregetjük magunkat ilyen külső mércékkel.

A Petőfi Rádió lendített a zenekaron?
Szerintem úgy, ahogy van, az összes magyar zenekar, rockzenekar elfogadottságán nagyot lendített az, hogy van egy olyan országos médium, ami nyitott az ilyesfajta zenékre. Addig a helyi rádiókon kívül máshol nem fértél hozzá ilyen zenékhez, emiatt rettentő lassú volt egy zenekar terjedési sebessége. Mire egy zenekar elért odáig, hogy valamelyest ismert lett, addigra fel is adta a harcot.



Ilyenkor poszthumusz dalokként hallgattuk azokat a volt kedvenceket, amiket sosem láttunk élőben, mert feloszlottak, mire eljutott hozzánk a demó a különböző csatornákon keresztül. Emiatt nagyon fontos, hogy van olyan országos csatorna, amelyiken meg tudnak mutatkozni ezek a fajta zenék is.
Amit bizonyított ez a történet, az az, hogy a kereskedelmi szemléletű adók mainstream válogatása voltaképpen nem igazi mainstream, hanem médiareklám eredménye.

Ezt azért eddig is sejtettük, mert a fesztiválokon mindig rengetegen voltak. Most képzeld el, ahogy egy félplayback roadshowt belépősre tervezel. Hányan volnának azon? Addig lehet megtölteni a plázaparkolókat, amíg a rendezvény ingyenes, és abban pillanatban kiürülnek, ha fizetni kell érte. Eddig is az történt, hogy azok a zenék, amik bátrak voltak, vállalták a kockázatot, hogy megmutassák magukat, azok eddig is érvényt szereztek maguknak. A fesztiválokat és a klubzenei életet ezek a zenekarok tartották életben.

És ti is ilyenek vagytok?
Igen, ezért jó, hogy van ilyen médium, ami indulásakor tényleges tartalmi kockázatot vállalt. Nyilván mindegyik zenekarnak sokat segített. Egyszerű a képlet, ha játszanak egy Quimby dalt, akkor az ugyanúgy segíti a 30Y-t, mint ahogy a Heaven Street Sevent, vagy a Jurijt. Mindegy egyes elhangzó dal az élőzenét segíti.

Ti is kaptatok egy nagy lehetőséget, június 26-án játszotok a Művészetek Palotájában. Mit szóltatok a felkéréshez?
Miközben csinálja a zenekar a dalait, meg a nagy, hangos koncerteket sok torzított gitárral, születnek dalok, amik valahogy nem így hangszerelődnek, nem ez a lüktetésük. Ezek a dalok kikerülnek ebből a körből, és szép óvatosan megőrződnek. Először zárványszerűen működtek, én felvettem őket dobozgitárral, és aztán azt vettük észre, hogy kiépült a zenekar mellett egy teljesen más repertoár. Egészen másfajta dalokkal, hangszereléssel, talán egy másfajta világgal is. Ez lett a Szentimentálé nevű programunk, amivel óvatosan bánunk, és nagyon ritkán játsszuk.

A tavalyi Szentimentálé koncertünkkor kaptunk először meghívást a MüPába, akkor a fesztiválszínházba. Az is nagyon izgalmas történet volt, előtte a Szentimentálé dalokat rendhagyó módon mindig a Művészetek Völgyében játszottuk, Kapolcson vagy Taliándörögdön. Azt hiszem, hogy a legtöbb zenekar előbb-utóbb többféle zenei irányt próbál megfogalmazni magának, és egy kicsit kinövi a saját kereteit. Mint a Quimby Teátruma, vagy a Kispál és a Borz Csendes-ülőse, annyi talán a különbség, hogy nem áthangszerelt dalaink vannak, hanem egy teljesen más repertoár.

Meglepve értesültünk róla, és nagy öröm volt, hogy a Művészetek Palotája úgy gondolta, hogy nekünk a Bartók Béla teremben kell Szentimentálét játszanunk, ami önmagában is nagy reszketés.

Nagy kihívás?
Természetesen, ritkán engednek Magyarország legrangosabb hangversenytermébe rockzenekarokat, ez önmagában minden zenekar számára nagy kihívás. Hogy hogyan mozog egy olyan térben, ami számára nem ismerős, amiben újra kell értelmeznie a saját dalait.

Az is kihívás, hogy megtöltsétek a teret?
- Ez a menedzsment dolga.



Akkor ti ezzel nem foglalkoztok?
Nem, nem. Szerintem egy zenekar ott szúrja tökön magát, hogy azzal kezd el foglalkozni, hogy mi van rajta kívül. Hogyha jegyeket kezd el számolni, ha nézőben kezd el reménykedni, ha colstockkal méregeti a színpadot. Egy zenekar számára ez nem lehet kérdés. Számunkra annyi a kérdés, hogy zenélünk-e vagy sem. Ha nincs muzsika, akkor lehetünk mi egészen elképesztően nagy királyok, meg nagyon híresek, de akkor nem zenélünk. Éppen az a lényege az egésznek, hogy zenei történés van-e. A kihívás az pont ez, hogy képesek vagyunk-e ott egy egyszeri, megismételhetetlen zenei történésre. A magunk számára.

Akkor rajongó ideálotok sincs.
Nincs, mi nem válogatunk. Mi vagyunk a másik oldalon, minket kell leválogatni. Nem kell hallgatni a 30Y-t, ha azt mondod, hogy szar. Ez a befogadó saját privilégiuma, amit nem akar, azt nem kell választania, vagy valami mást kell találnia. Nem hiszem, hogy nekünk kritikával kéne fordulnunk az emberek felé, hogy ha nem hallgatják a mi zenénket, akkor nem jó fejek. Inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy ami velünk történik, az tényleg velünk, bennünk történik-e, azzal tényleg azonosak vagyunk-e. Ha nem vagyunk azok, akkor nem jó. Ha igen, akkor jó. Akkor is, ha nem hallgatja meg senki.

A zenei kérdéskör után nem állhatom meg, hogy ne kérdezzek személyeset is. Nagyon érdekel, úgyhogy muszáj rákérdeznem a romológiára. Ez nálad csak elméleti, vagy gyakorlati haszna is van?
Mit értünk gyakorlati hasznon?

Hogy változtatni tudsz a romák megítélésén. Nem használod fel a zenekar általi népszerűségedet erre?
- Se pro, se kontra – nem nagyon használom az egyiket a másikra, vagy fordítva. Annak komoly személyes, morális és hitelességbeli problémái vannak, aki ezt megteszi. Amilyenek a dalaink, és a dalok szövegei, amilyenek az attitűdjeink, azok mind alapvetően arról szólnak, hogy nem megy a társadalmi együttélés nyitottság nélkül.

A zenekar direkt nem politizál. Ahhoz, hogy meg lehessen minket hallani, hogy érteni lehessen, amit csinálunk, erős nyitottság kell. A magyar társadalom zavaró zártságának inkább csak egy látlelete az, ami a cigány-roma közösségekkel, vagy egyes emberekkel történik. Az alapvető problémánk pont az, hogy hiányzik a nyitottság.

De miért pont a romák?
Alapvetően irodalmár vagyok. Egy irodalmár szövegekkel foglalkozik, viszonylag sokat olvas és sokat ír. Még gimnazistaként volt egy kedvenc regényem, Holdosi József egyik könyve. Amikor Szombathelyen voltam főiskolás még az egyetem előtt, beszéltem erről az egyik tanáromnak, Fűzfa Balázsnak, aki mondta, hogy ismeri a Holdosit, tudja, hogy él, és nyugodtan látogassam meg.

Relatíve sok időt töltöttem nála, kétszer-háromszor elbeszélgettünk a konyhájában, ami nagyon inspiráló és izgalmas volt számomra. Aztán a Holdosi-regények kapcsán, ami eleve cigány életképeket tematizál, valahogy elkezdtem efelé fordulni, rátalálni ezekre a szövegekre, akár véletlenül is. Ez vezetett odáig, hogy irodalmárként a kutatási témám a lehetséges cigány irodalom, ami nagyon izgalmas, nagyon komplex témakör.

Nagyon zárójelesen mondom, hogy az erről való gondolkodás mutatja meg azt, hogy sokkal gyakrabban tevődnek fel olyan kérdések végül, amik nem a romákra, hanem a többségi társadalomra kérdeznek rá. Pontosan azoknak kell választ adniuk, akiknél a szó van, vagy akik birtokolják a szavakat – ez a megszólalás hatalma. Ez az, amiről le kell mondania egy bátor társadalomnak ahhoz, hogy nyitott legyen. A miénk nem elég bátor, sőt zavaróan gyáva, mi nem mondunk le ezekről a hatalmi pozíciókról.

Gróf Balázs is pécsi, többször dolgoztatok együtt. Milyen kapcsolatban vagytok vele?
A Balázzsal való barátságom körülbelül egyidős a zenekarral, 10 év ismerem. Vele igazából nem munkakapcsolatunk van, hanem amit együtt csináltunk, azt kedvtelésből csináltuk együtt. Jó barátok vagyunk, akik ritkán találkoznak, vagyis néha leülünk hosszan beszélgetni, aztán meg fél évig nem is találkozunk. Van, amikor meg együtt megyünk koncertekre. Ő sokkal nagyobb zeneértő, mint én. Legutóbb Queens of the Stone Age-en voltunk együtt Bécsben.

Sosem gondolkodtatok azon, hogy felköltözzetek Pestre?
Nem. Egy zenekar nem tudja kinőni a saját városát. Itt valószínűleg ugyanakkora próbatermünk lenne. Ami meg ezen kívül van, az nem nagyon foglalkoztat minket. Azt a teret, ami csak a sajátunk, bármilyen városból ki tudjuk vágni magunknak. Így is nagyon keveset vagyunk Pécsen, a zenekar folyamatosan koncertezik, évente 70-80 koncerten játszunk.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy inkább van egy nagyszerű, óriási városunk, bár néha inkább falunak érezzük, ez Magyarország, mi meg járkálunk szanaszét. De nagyon jó érzés, hogy amikor a családommal mentem nemrég Ausztriába, beugrottunk Győrbe, hogy meglátogassuk egy kedves barátom kávézóját. Minden városban van egy törzshelyünk. Jó dolog, hogy bárhova mész az országba, vannak ismerőseid, és mindenhol jóformán törzsasztalod van.

Nem érzem se kicsinek, se nagynak, se semmilyennek azt, ahol lakunk. Elég az, hogy az a hely, ahol élünk, az nem akadályoz bennünket abban, amit csinálunk. Persze Pécshez erőteljesebben kötődünk, vannak ismerős utcáink, több barátunk, de a korlátait nem nagyon érezzük. A zenekar nagy része kisvárosi suttyókból áll, 3-an ajkaiak vagyunk. Nekünk Pécs világváros.
Ajkán 1 darab lámpás kereszteződés van, Pécsen sokkal több.