Ki venne meg 50 kg jó minőségű termőföldet? Egy kellékül használt koporsót, ládát? Egy szépen kivitelezett angol spárgát, egy színész tehetségét? Magát a színházi atmoszférát, tapssal, büféárakkal együtt? Így árverezik el a szertartás végén a Gyász kellékeit, s helyszínét a Katona Kamrában. De vajon eladható-e a Katona Kamra büféstől-szellemiségestől?

Eladható-e a művészet egy közös temetéssel?


Szabó Réka megpróbálja értékesíteni azt a nem túl friss felismerést, hogy „a művészet halott”. Azt a modernitás óta növekvő gyanút, hogy nem tudjuk, mi az, mi minden lehet művészet. Hogy azáltal, hogy minden az lehet, relativizálódik a kérdés, s megszünteti önmagát, önmaga létjogosultságát. Mint Karinthy az előadásban szavaló-betétként idézett verse mondja, minden művészet (kedves Ernő-k-sic!). Az egy dadaista work-in-progress-akció, mondjuk egy színész fekete zakójának fehérre pingálása (Hajduk Károly és Fekete Ernő), vagy a magára teamécseseket ragasztó táncos testének pörgése (Szász Dániel), mint ahogy lehet művészet egy az énekest magát is megríkató áriarészlet (Rezes Judit), egy dada-szavalat illetve dal (Hajduk Károly), lehet az a gyászolónak öltözött figurák összehangolt mozgása, a klasszikus balett esztétikusan kivitelezett elemei (főként Góbi Rita tolmácsolásában), mint ahogy egy rögtönzött láb-bábjáték (Rezes Judit), fitness-edzésbe oltott színésznői hip-hop-filozófia az öregedésről-elmúlásról (Fullajtár Andrea), ahogy egy viccmesélős drámajáték is az, aminek a végén mindenki „meghal”, beleértve a nézők egy részét is. Sőt, művészet az önmagát leplezni kívánó illúzió egy szektavezér képében (Elek Ferenc), aki az egyik nézőt kiválasztva elemzi a nézőtéri energiákat és igazolja vissza önnön hitelességét vezetőként, mint ahogy művészet a nézőt közvetlenül megszólító interaktív játék, a színház a színházban, a taps és a színházi atmoszféra elárverezése is (utóbbi Gőz István meggyőző és illúziók nélküli vezetésével).

Szabó Réka rendezőként mindent bevet,
amit csak saját alkotói technikája, látásmódja, stábja, valamint a Katona művészeinek tehetsége, a Kamra helyszíne illetve szellemisége képvisel, megenged.
A vendégszövegek Peer Krisztián válogatásában és továbbköltésében, a "vendég" Cseh Tamással (Hajduk Károly), a produkcióban "vendég" Katonás színészek improvizatív játékosságával, a Tünet művészeinek mozgás- és megjelenésbeli tudásával mutatnak rá arra, ami a temetés utáni gyászperformansztól egészen messze esik, jelesül, hogy a művészetet mindig is el kell, kellett adni a befogadónak. Az áru, a termék lehet absztrakt ugyan, de eladó, s a hirtelen feltűnő vamp által megszakított akadozó árverezés is azt bizonyítja: vevő nélkül nincs tranzakció.

A produkció záró keretét felvezető belépés és az árverezés között azonban a néző nemcsak gondolatilag járhatja be a "nagy utat" saját szerepének felismeréséig: Gőz István először a Kamra hátsó folyosóinak labirintusán, installációkon és demonstrációkon keresztül mutatja be a már elavultnak számító intézmény, a színház épületét és kellékeit, a szoborrá vált színészekkel egyetemben, hogy az ehhez tartozó büfében összegyűltek egy frissen megvásárolt frissítő mellett hallgassák meg a pókháló-beszőtte jelenség monológját arról, hogy „ma már mindenki tud írni, aki ráér”. Csak ezután foglalhat helyet a nagyérdemű a klasszikus nézőtéren, hogy végignézze az élőzenével kísért variációkat a művészet halálára, a gyászszertartásra, míg megkérdezik tőle, forintosítva mennyit ér neki ez vagy az az elem, illetve ez a tónusában, kosztümjeiben Tim Burton-esített összegész.


Okos, érdekes előadás, művészi színvonala inkább jó, mint ingadozó. Mégis, ha elemeire bontjuk, és azt tesszük, mert az egyes szegmensek mégis egy-egy véget nem érő szertartás aktusaikként kínálják magukat erre, odáig juthatunk, hogy ezeket az elemeket láttuk már, jobban, kidolgozottabban, Nagy Józsefnél, az Élőképnél, a TÁPnál, sőt, magánál a Tünet Együttesnél is. Meg talán hogy nem mindenki van koncentrált állapotban a fellépők között, mert esetleg mégis túl közhelyes az alap és túl ironikus a hozzáállás. Hogy farce az egész: egy olyan temetés, ahol a halott kérésére tűsarkúban és miniben érkeznek volt szeretői a sírhoz, hogy egymás után hagyjanak rúzsfoltot viaszos orcáján a hangosan szipogó, megcsúnyult özvegy orra előtt, a la Hrabal vagy Kundera.

S valahogy úgy érezhetjük magunkat, mint a Szabó Márta által megformált, a nézők első sorából színpadra lépő kisember. Ő autista, de legalábbis 36 éves kora ellenére épp őszinteségében gyermetegnek ható kommentárjai ellenére akkor a legbeszédesebb, amikor hallgat a magányáról, a mamájáról és a József Attiláéról is, csak csöndben meghúzódva, lecsapott vállal, félszeg kíváncsisággal, olykor megbabonázva figyeli, mi történik a színpadon. Eközben a "csinos", felcicomázott művészet lekicsinylően fittyet hány rá, s végül hagyja kicsúszni egy a hátsó díszleten még a darab elején áttörő vagy megszülető, arctalan művészet által ütött lyukon, a semmi időtlenségébe.


Mély fájdalommal, megtört szívvel tudatjuk, hogy nem vagyunk többé. Hosszú betegség után komikus hirtelenséggel kihúnytunk. Mintha sose lettünk volna. Jobb is, hogy a vége felé már egyre kevesebben látogattatok, az ember úgysem tud méltósággal az ágyba vizelni.

Kliséink még itt kísértenek. Nyomot hagytunk, de hogy olvas-e belőle bárki is…
Szegényebb lett a szegény világ, és még csak észre sem veszi.

Emléke örökkön él.
Vagy legalábbis amíg mi vagyunk.

Tünet Együttes/Katona József Színház: Gyász

A darab a Katona József Színházzal koprodukcióban, minden szereplő alkotó közreműködésével készül,

Írta: Peer Krisztián; dramaturg: Török Tamara

R: Szabó Réka
SZ: Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Góbi Rita, Gőz István, Hajduk Károly, Rezes Judit, Szabó Márta, Szász Dániel, Tenki Réka
Z: G. Szabó Hunor, Márkos Albert/Ölveti Mátyás

Bemutató: 2010. május , 19.00
Katona József Színház, Kamra