Sajtóútra menni jó dolog. Csak ne kéne utána cikket írni. Legutóbb Pécsre ruccantunk ki, hogy megmerítkezzünk a város kulturális hedonában legyen az nemzetközi vadászkürtfesztivál, vagy épp felolvasóest.
A képre kattintva galéria nyílik!
A felolvasáson részt vett Paulo Teixeira portugál író, aki a Writer in residence program keretében töltött egy hónapot Pécsett. Nem volt más dolga, csak ismerkedni a várossal, az emberekkel, és közben naplót vezetni. A program három éve alatt 22 író érkezett Európából, akik lejegyezték gondolataikat, a városról, az országról, és rólunk magyarokról.
A Kultúrkertben nem csak könyvek és kényelmes fotelok várták a könyvekre éhes közönséget, hanem számos installáció is, melyek hol megdöbbentőek (fákra akasztott infúziós palackok vörös löttyel megtöltve) hol a már-már közhelyszerű műanyagpalackból fát koncepción alapultak. Az olvasóligetet a nem annyira olvasmányos könyveiről ismert Akadémiai kiadó támogatta.
A Kultúrkertben megrendezett szimpóziumon Grecsó Krisztián olvasott fel készülő családregényéből, famíliájának eddig titkolt történetei is előkerültek, és már előre megjósolható, hogy nagy port fog kavarni az októberben megjelenő regény. Karafiáth Orsolya a tőle megszokott külsőségekkel felvértezve olvasott fel a Cigánykártya című művéből, miközben kedvesen csipkelődött pályatársával.
Rövid pihenő után máris a Varázskertben találtuk magunkat, ahol egy több méter magas kilátó tetejéről lehetett volna nézni a Barcsay Jenő emlékzenekar tagjait, ha nem szédültem volna olyan nagyon. A pesti romkocsmák hangulatát idéző foghíjtelken volt semmibe vesző lépcső, és arrogáns WC-s néni, na meg Traubi szóda, és elszánt fiatalok. Az este további része ködbe veszett, így csak másnap raktuk össze, hogy szövődtek örök barátságok a médiamunkások közt.
A késői reggeli után gyors tárlatvezetés következett a májusban nyílt Corso Hotelben, majd belevetettük magunkat a pécsi esőbe. A Zsolnay gyár egyik üres épületében rendezték meg a Színerő-Léptékváltás című kiállítást. A kiállítás már ötödször kerül megrendezésre, és a PTE Művészeti Karának egykori és mostani DLA-hallgatóinak munkái tekinthetők meg. A képek egységesen 2x2 méteresek, és az alkotás folyamata is a helyszínen zajlott, így inspirálták egymást a művészek.
Ezután megnéztük volna a Nemzetközi Papírművészeti Kiállítást, ha elkészült volna. Ehelyett egy gyors ütemváltással átsodródtunk a Vasarely Múzeumba, ahol lelkesen bámultuk az egymásba csavarodott zebrákat. Ha nem lett volna még elég a kultúrából, szervezőink a mélybe dobtak. A nagy hírű Angster család orgona-kiállításán vettünk részt, ahol Hajdók Judit kurátor mindent elmesélt az ezer éves víziorgonáról, a pneumatikus billentyűkről, a család orgonaipari terjeszkedésétől az államosításig.
Kiderült, hogy a MÜPA csodás orgonáját is pécsiek csinálták, 500 millió forintot kóstált a becses hangszer, de egy olcsóbb azért már 20 millióból megvan. A sípkészítés még ma is teljesen kézi munka, és 21 munkafolyamat kell ahhoz, hogy megalkossanak egy sípot. Történelem iránt érdeklődök jó ha tudják, ohgy az orgonákat rekriválták a II. Világháború alatt, mert ólomból készültek, így a mai napig a legtöbb orgona az országban horganyból készült.
A zenei továbbképzés után pécsi fiatal fotóművészek alkotásait tekintettük meg - a beígért Japán európai szemmel helyett - ezt ugyanis már elbontották. Majd egy gyors séta következett a Király utcán, ahol a Nemzetközi Vadászkürtös Verseny délceg résztvevői fújták hangszereiket. A hangulat meglehetősen jó lehetett kürtösöknél, mert a bevadult Brno-i banda egymást hajigálta be a Széchenyi tér szökőkútjaiba, nem várt látogatókat vonzva a versenyre.
A régi cuccokból gombolyag lesz, majd abból bonyolult minták és formák születnek. A fetrengőpárnák, faliszőnyegek, gombokból alkotott ékszerek nem csak szépek, és munkát adnak készítőiknek, de terápiás célt is szolgálnak. Az alapítvány 23 pszichiátriai beteget foglalkoztat, ők munkaterápia gyanánt gombolyítják életfonalukat.
Az alapítvány nincs könnyű helyzetben: bár a város büszkén mutogatja őket, mint pécsi kezdeményezést, a boltért bérleti díjat kell fizetni, és itthon akkreditálni sem sikerült a technikájukat, bár az EU már elismerte. Ez úgy látszik nem elég a magyar bürokratáknak. És amíg nincs akkreditáció, nem igazán oktatható a technika, hiába van bizonyítottan terápiás hatása, és hiába állnak sorba külföldi, és magyar fiatalok, hogy megtanulják majd tovább adják a az alkotás mikéntjét. Ők meg pályázatról pályázatra élnek, függőkertet és pillepalack homokozót készítenek, és reménykednek benne, hogy egyszer egy döntéshozó megérti, miért is fontos amit csinálnak.
