Helmuth Bauer történész Németországban évtizedek ótafoglalkozik egy, a háborúban elhurcolt magyar festőnő életével és zseniális munkásságával, itthon mégis alig ismerik Bán Kiss Editet. Helmuth Bauert kérdeztük saját életéről és a magyar festőnőhöz kötődő kutatásairól.
H. Bauer 1986-ban a Daimler-nél
KP: Az Ön egész életére és munkásságra nagy hatással volt édesapja múltja és a háború utáni élete. Sajnos az apjáról a magyar médiában pontatlan újságcikkek jelentek meg köztük a mi oldalunkon is, amiért ez úton is elnézését kérjük. Kérem mesélje el, hogy hol szolgált édesapja a háború alatt és a világégés után mivel foglalkozott?
HB: Apám élete és sorsa – mint feltehetően mások esetében is – nagy befolyással volt az életemre és a Kiss Edit sorsával kapcsolatos munkámra is. Barátom, Fehéri György a „Múlt és Jövő” című folyóiratban már három évvel ez előtt egy kiváló esszében minderről kimerítően írt és ugyanitt látható Apámról egy, a háború alatt készült fotója is. Jól látható, hogy Apám a Wehrmacht egyszerű őrmestere volt, s itt olvasható az is, hogy Oroszországban egy egészségügyi, s nem pedig egy harcoló alakulatnál szolgált. Szerintem az nem egyszerűen valamiféle „pontatlanság”, ha később a magyar sajtóban mindebből egy „SS-Obersturmführer” lesz, akinek a feladata a Daimler-Benz cégnél kényszermunkát végző zsidók felügyelete lett volna – számomra mindez inkább a Holokauszt és háború történetével szembeni megrendítő tudatlanság.
H. Bauer apja 1944-ben
Doktori disszertációmban, melynek címe „Munka és táplálkozás” (Berlin, 1972) volt azt vizsgáltam, hogy a német irodalomban 1770 és 1870 között milyen módon is változott a „munka” ábrázolása, s a munka körülményei miképpen hatottak az ember egész életére. Amit itt feldolgoztam, azt szerettem volna később az ipari társadalom mindennapjaiban, saját tapasztalataim alapján is vizsgálni, s ezért tanultam ki Apám szakmáját, s ezért dolgoztam 1981 és 1985 között a Daimler-Benz cégnél géplakatosként.
Mikor és hol hallott először arról, hogy a Daimler rabszolgaként dolgoztatott zsidókat üzemeiben a háború alatt?
A Daimler-Benznél eltöltött időszakban a cég történetével foglalkoztam, s megállapítottam, hogy a II. világháború alatt több mint 60 000 kényszermunkást dolgoztattak, embereket, akiket Lengyelországból, Oroszországból, Csehszlovákiából, Ukrajnából hurcoltak el; valamint 1944 őszétöl kisebb számban Budapestről deportál magyar zsidó nőket is.
Más német cégek háborús szerepe sosem érdekelte?
Természetesen érdekelt, hogy ebben az időben a hasonló német cégeknél mi is történt, de a figyelmem elsősorban arra a cégre irányult, ahol magam is dolgoztam.
Valaha a családjában beszéltek a háború után a zsidó kérdésről, vagy ez tabu téma volt, mint sok más német családban is akkoriban? Ön szerint mostanra megbékéltek a németek saját háborús múltjukkal, vagy ezt még mindig nem sikerült feldolgoznia a társadalomnak?
1943-ban születtem. Apám már 1945 nyarán visszatért az orosz fogságból. Nem emlékszem, hogy a családban valaha is szó lett volna a Holokausztról. Apám arról sem beszélt, hogy egészségügyisként a front mögött milyen szörnyűséges dolgokat élhetett meg. Körülbelül 1970 óta Németországban fokozottan történtek erőfeszítések arra, hogy a háború és a Holokauszt történetét „feldolgozzák”, s hogy a németeknek az általuk elkövetett bűnökhöz való saját felelős viszonyuk világos legyen. Amennyire én látom, Magyarországon valami hasonlóféle folyamat nem játszódott le. Kiss Editet és barátnőjét Bartha Ágnest, és az 1944 őszén Budapestről elhurcolt zsidókat magyar csendőrök és nyilasok, magyar fasiszták deportálták. Ember Mária író, történész a következőket mondta: "nem a zsidó sorsról, hanem a magyar történelemről van itt szó..."
Kiss Edit alkotás közben Budapesten
A Daimlernél vannak, akiknek teljesen mindegy, mit is csinált a cég valaha, s vannak olyanok, akik jónak és fontosnak tartják, ha a cég háborús múltját feltárják és feldolgozzák – s ezen utóbbiak voltak azok, akik a munkámat támogatták. 1996-ban például a Daimler-Benz a budapesti Zsidó Múzeumban rendezett „Kis Edit – ki ismeri ezt az asszonyt?” című kiállítás költségeit átvállalta. Már itt kísérletet tettem arra, Ember Máriával együtt, hogy Kiss Edit sorsát és művészetét Magyarországon is megismerjék. Sajnos nem voltak sokan, akikben mindez érdeklődést váltott volna ki. A mostani Páva utcában rendezett kiállítás ezért keltheti talán azt az érzést, hogy ott a művész Kiss Edit „megkésett hazatérését” láthatják, s ezt első alkalommal Magyarországon.
Ön szerint mekkora szerepe volt abban, hogy a Daimler végül kártérítést fizetett a háborúban az üzemeiben rabszolgaként dolgoztatott zsidóknak és hozzátartozóiknak.
A Daimler cég nem fizetett „jóvátételt”, sem az orosz, sem a lengyel, sem a zsidó KZ-foglyoknak, kényszermunkásoknak. Ugyanakkor a Daimler azon volt, hogy az NSzK és a német gazdaság egy alapítványt hozzon létre, melyből 2001 után a háború alatt végzett kényszermunka áldozatai pénzt kaphassanak. Mindebben szerepe volt annak is, hogy már 1992-töl kezdve, a még életben levő Daimler-kényszermunkásokkal együtt, újra és újra utaltam arra, hogy ebben az ügyben feltétlenül tenni kell valamit.
Milyen dokumentáló, feltáró munkát végzett, amely végül a kártérítéshez vezetett?
Részint a Daimler segítségével kiállításokat rendeztem Berlinben, Ravensbrückben, Potsdamban, Parizsban és Budapesten Kiss Edit műveiből, s összesen hét filmet is készítettem a valahai genshageni Daimler-Benz kényszermunkás nők sorsáról. Egy film az MTV1-nek is készült „Kiss Edit – elveszett képek” címmel, de sajnos ettől sem lett Kiss Edit ismertebb Magyarországon.
Tervezik-e, hogy az egész történetet feltáró dokumentumfilmjét, a Csillag és a csillag árnyékát Magyarországon is bemutatják?
Már ez is megtörtént 1996-ban. A Friedrich-Ebert Alapitvány számára rendeztünk Ember Máriával egy konferenciát („Mi minden veszett el itt”), s ebből az alkalomból mutatta be a Goethe Intézet a filmet. Szívesen vetíteném újra, vagy akár a többi filmet is, amelyeket Kiss Edit barátnőjével, Bartha Ágnessel forgattam Magyarországon és Németországban. Ágnes Budapesten él, s valamennyi mozzanatát mindannak, amelyek Kiss Edit képein láthatóak, Kiss Edittel együtt élte végig, s ö az, aki minderről a leghitelesebben mesélni is tud. S teszi ezt, pedig alig tud járni, újra és újra iskolákban, a Páva utcai múzeumban fiataloknak, vagy éppen olyanoknak, akik még mindig azt mondják, hogy mindez nem is igaz.
Munkája során hogyan bukkant Kiss Editre és festményeire?
A cikkben emlíett „zsidólista” , ahol Kiss Edit nevét láthattam volna – ilyen nem létezik a Daimler-Benz-nél. Kiss Editröl elöször egy német hölgytől, Friedel Maltertöl hallottam, egy kommunistától, aki a KZ-ben Edit életét mentette meg. Sokáig kutattam Kiss Edit után, míg megtudtam, hogy 1966-ban Párizsban öngyilkos lett. A döntő információt, mely segítségével végül 1992-ben Londonban Kiss Edit deportációs képeinek nyomára bukkanhattam, Ember Mária adta.
Kiss Edit egy, a táborban készült képe
Az, hogy Kiss Edit annak az 1100 nőnek a belső képeit örökítette meg, akikkel együtt volt a Daimler-Benz genshageni táborában. Nem tudnék megfelelőbb forrást ahhoz, hogy mi valamennyien, de mindenekfölött a fiatalok, Németországban és Magyarországon, képet alkothassunk arról, amin ezeknek az asszonyoknak keresztül kellett menniük.
Foglalkozik-e más zsidó festőkkel, vagy alkotók ügyével?
Nem vagyok se gyűjtő, se mecénás, csupán a Holokauszt egy lényeges aspektusát próbálom megvilágítani, megérteni: hogyan élték meg ezek a nők, belülről, a deportációt, a kényszermunkát, hogyan volt lehetséges, hogy egy olyan nagy hírrel és múlttal rendelkező cégnél, mint a Daimler – egyébként Kecskeméten pont most építenek egy új gyárat – a háború alatt a „barbárság normálissá, mindennapivá” válhatott.
Mi az a végső cél, amely elérése után megnyugodna és ki merné jelenteni, hogy a munkát befejezte, többet már nem tehet az ügy érdekében?
Sajnos ilyen helyzetet nem tudok elképzelni. Sándor Iván a HDKE kiállításának megnyitóján, április 16-án azt mondta, attól tart, hogy azok a tekintetek, amelyeket Kiss Edit képein lát, Európában újra láthatóak lesznek. Ezért is lenne oly fontos számomra, hogy a Kiss Editről készülő és ősszel Németországban megjelenő könyvem Magyarországon is olvasható legyen. A képekkel pedig további kiállításokat szeretnék rendezni, mindenhol, ahol lehetőség van a bemutatásukra.
Gondolom rengetegen megköszönték Önnek áldozatos tevékenységét, mégis volt-e olyan köszönetnyilvánítás, amely különösen jólesett?
Igen, kapok köszöneteket – amelyek számomra esetenként rendkívüli jelentőséggel bírnak. Bartha Ágnes például a fiatalokkal közös projektünkről készült filmünk („Meg kell nyílnunk, hogy maradjon valami”) bemutatóján 2004. március 19-én a következőket mondta: „Köszönetet szeretnék mondani Helmuth Bauernek. Ö volt az első, aki a „Csillag és a csillag árnyéka” című film forgatásakor 1992-ben eljött hozzám. Helmuth Bauer segített szabadabbá válnom. Mind ezidáig nem beszéltem a történtekről, mert meg voltam győződve róla, hogy senki sem fogja elhinni, hogy min is mentünk keresztül. Miért is mondanám el? Helmuth segített megnyílni és azt mondta: Lassan el fogtok menni tőlünk, de a jövő számára valaminek maradnia kell. A halottakat nem lehet feléleszteni, ami történt, nem lehet semmissé tenni, megtörtént, történelemmé válik. Ezt el kell bár fogadni, de valamit ugyanakkor tenni kell, hogy mindez ne ismétlődhessék meg.”
