Kifogytál a mesékből? Nincs kéznél mesekönyv, csak a nagyon okos telefonod? Két órát kell várni a gyerekrendelőben? Vagy nem hozza a pincér a sültkrumplit? Nos akkor itt egy rövid kis mese, Máté Angitól. Ha tetszett megveheted az egész könyvet is, a címe: Volt egyszer egy.

Volt egyszer egy pocsolya.
Akkora volt ez a pocsolya, mint egy nagykabát, mint két bárány. Akkora.
Ez a pocsolya csak feküdt és feküdt.
Tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az utat feküdte; az eget bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. Bugybogtatta a szemeit, s bugybogó szemei jól láthatták az égen a felhőt.


Akkora volt ez a felhő, mint egy nagykabát, vagy két bárány. Akkora.
A felhő csak feküdt és feküdt, tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az eget feküdte és a földet bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. S szemei jól láthatták a földön a pocsolyát.
Nézték egymást, hát, folyton-folyvást, a pocsolya és a felhő.
– Ehh! Mindig ezt a fekvő puffosat látom, ezt a bamba, fehér heverészőt. Unalmas. Na, én innen elmegyek, de el ám! – tápászkodott fel az útról a pocsolya. Locsogásait összeterelte, széleit marokra fogta. Toccsantott lábnyomait maga után hagyva fellépdelt a pocsolya, fel az égre.
Ugyanekkor a felhő is felszegte a fejét:
– Ehh! Mindig ezt a tespedőt látom, ezt a sár laposát. Unalmas. Bizony, odébbálok innen, de odébb ám! – karolta át dudorait a felhő. Azok meg mindegyre kibuggyantak a karolásból. El-elmaradozott egy-egy dudor a levegőben, akár habos lábnyomok, s lelebbegett a felhő, le a földre.
Így hát a felhő az útra feküdt, a pocsolya az égre.
Aztán, amikor nagy komótosan hátradőltek, új fekhelyeiken, és nézni kezdtek, hát mit látnak szemeik, no, mit?
Azt látták szemeik, amit eddig is, mindig: a pocsolya a felhőt, a felhő a pocsolyát.
Lett ebből nemulass: először még csak dörzsölték szemeiket – talán álmodnak, bizonyára rossz álom –, de nem, igazat láttak. Akkor aztán az hallatszott, hogy:
– Buff – befele fordult az égen a pocsolya.
– Buff – befele fordult a földön a felhő.
Semerre se néztek többé, semerre, csak durcáskodtak.
Megsokallta ezt a buffogást az ég, ezt az oktalan durcáskodást, lerázta a pocsolyát magáról, csak úgy spriccolt az repültében:
– Eredj, repülj, zsimbes népség!
Megsokallta a föld is ezt a puffogást, ezt az oktalan durcáskodást, fölpenderítette a levegőbe a nagytestű felhőt:
– Eredj, repülj, zsimbes népség!
S így lettek örökké mozgók az eddig csak fekvők: a pocsolya és a felhő.
Labdázott velük az ég s a föld.

Forrás: Pozsonyi Pagony