A Manic Street Preachers régi vágású zenekar. Ahogy anno a nagykönyvben megírták, egy csapat évente adjon ki lemezt, menjen turnézni, majd pár hónap pihenés után szerezzen új dalokat. A nagy könyvben ugyanis van egy másik üzenet is: a show-nak folytatódnia kell.

A Manic Street Preachers szeptember 20-án jelentette meg tizedik, Postcards From A Young Man című lemezét, mellyel a walesi zenekar visszanyúlt az Everyting Must Go szellemiségéhez. 

A korábbi anyaguk a Journal For Plague Lovers pedig a másik nagy klasszikus albumuk, a Holly Bible folytatása. Látható tehát, hogy az élet tele van nagy könyvekkel, és a pop szent bibliája szerint legjobb, ha minden soron következő albumodat a legjobb lemezeid egyikéhez hasonlítod. 

Viszont a Manic Street Preachers esetében helyállóak az összevetések a korábbi lemezekkel, oly’ annyira azok, hogy azt is kijelenthetjük: a Postcards From A Young Man a nagy visszatérő album, a Send Away The Tigers következménye. A Send Away…. pont olyan rádióbarát slágerek kollekciója volt, mint amilyenek új album dalai. És ezzel a dolog körbeért. 

A két éve, a Szigeten is nagy sikerrel fellépő zenekar új lemeze talán minden eddigi Manic Street Preachers anyagnál slágeresebb, oly' annyira, hogy ez már-már zavaró is. A Postrcards From A Young Man belecsúszott abba a kereskedelmi tartományba, melyben a nagyon szimpatikus Cranberries tartózkodott. 

A lemezen nincsen egy karcos, puszt-punkos felvétel sem, a dalok tele van vonós hangszerelésekkel, kórusokkal, James Dean Bradfield énekes-gitáros mézédes vokáljaival. Igaz, hogy a Postcards dinamikus, pörgős himnuszok gyűjteménye, de jó lett volna a másodvirágzását élő zenekarnak némi szabálytalansággal, meglepetéssel is szolgálnia. 

Bajban lenne az, aki ki szeretne emelni néhány dalt a lemezről, hisz' tényleg mindegyik kapitális sláger, ezért kövessük a szerkesztői útmutatást, kezdjük a zenekar által is ajánlott első kislemezdallal, az album nyitó számával, az (It’s Not War) Just The End Of Love-val, mely tipikus MSP-felvétel, az Everything Must Go-féle Queen-es teatralitás keveredik a rádióbarát, vonósokkal felpántlikázott indie-poppal. 

Szemtelenül melodikus, szerethető popballadákat hallunk egy olyan zenekartól, amely már nem akar hosszú és bonyolult levelekkel üzenni nekünk, hanem színes képeslapokkal kommunikál. Lényegre törően fogalmazzák meg, hogy üdvözletüket küldik és hogy legyünk szolidárisak az elnyomottakkal.