Kerekes Istvánka szorgalmas gyerek volt. Szorgalmas és öntudatos. Mindig zavarták a megoldatlan problémakörök. És mivel az is zavarta, ha valami zavarta, mindig kereste a megoldást. Mígnem egy szürke, őszi, iskolai napon a szerelemről esett szó, és annak rendje-módja szerint vált problémává.

Két ember kölcsönösen a legszebbnek látja egymást még akkor is, ha mindenki csúnyának véli őket – vélte -, na meg összetömörülve szorongnak egy útszéli padon, pedig kényelmesen is ülhetne mindegyikük az üresen hagyott helyeken, és ugyanúgy szorongnak a járdán, úton, autóbuszon. Továbbá úgy gügyögnek egymásnak, mint ahogy nekem csinálta a mama és micsoda értelmetlenségeket. „Ha kutya megenné felfordulna tőle” – mondaná a papa. Minden ostobaságot felfedeznek, ami nekem már oviban természetes volt. Na meg soha nem sietnek, mindig vánszorognak, mintha a világ összes órája elromlott volna.
Tetszenek nekem – néha –, olyan elnézőek. Tegnap is megdobáltam őket. Aztán már szaladtam is. Bezzeg, amikor a Béla bácsi macskáját dobáltuk meg, ő négy utcán át lihegett a nyomunkban. De hát Béla bácsi nem szerelmetes. Nem is férnének el egy padon Juliska nénivel. Ezek meg felém fordultak, majd ismét összébb húzódtak. És vigyorogtak rajtam. Igenis láttam! Csakhogy, így hamar elunom magam.
Na de most igazán írok egy keveset. „A szerelem butaság”. Ez jó lesz így. „Az emberek megbetegednek bele”. Nem! „A szerelem egy buta betegség” – így lesz a legjobb. „Szép a szemed” – ilyeneket mondanak. Én tudom. Kihallgattam őket. „De az ember szeme nem szép. A szem az olyan, mint a szem”. És punktum. „Az semmilyen. Csak van. Na, meg fogják egymás kezét”. Én is megfogtam az Ilonkáét egyszer. De nem volt jó. Olyan nedves volt. Akkor hátratörtem a karját, mert odajött Marci. Neki azt mondtam, hogy Ilonka elvette a vonalzómat. Elhitte. A tanító néni sem tudja. „Az egy szép dolog” – hajtogatja. De én megírom neki. Én igazán láttam, hogy mekkora butaság…
És Kerekes Istvánka megírta. Később meg soha nem értette, hogy miért nem osztályozták le a dolgozatát. Még Kerekes István korában sem. Visszagondolva, mindig rosszallóan csóválta meg a fejét, a lassan megoldhatatlanná vált problémán. Gyerekei szépen serdültek, családi élete normálisnak volt mondható, havi egy verekedéssel tarkítva. A padon szorongó fiatalok látványa azonban egyre jobban kínozta. Egyébként volt is ideje kínlódni, hisz a napi tíz szövőgyári munkaóra, s az enyhe italozás rengeteg szabadidővel tette nehézzé sorsát. Így hát kínlódott. Hiszen ő azokat az ostobaságokat soha nem űzte. Feleségével munkahelyén ismerkedett meg, egyszer megverte feleseléséért, majd ő maga sem értette, hogyan – feleségül vette. Leghosszabb közös sétájukat a kórházig tették, az asszony első szülése előtt. Problémáján még a fölöttük lakó, mindig áztató Periszkóp Pali sem tudott segíteni. Pedig milyen tudós elme. Csak hát olyan szórakozott szegény. Miközben Kerekes István egy szürke, őszi munkanapon a nappaliban téblábolt, tekintete megakadt a Kerekes Jánoska füzetén. Kíváncsian lapozta föl, majd hirtelen elsápadt. A füzet hátlapján található ákombákom rajz két, útszéli padon összetömörült pálcaemberkét elevenített meg, fölöttük hatalmas átlőtt szívet ábrázoló mázolmánnyal. Kerekes István attól a perctől kezdve keményen ivott. Később már senki sem emlékezett rá, hogy volt-e józan is valaha.