Lenka, a dundi kislány naphosszat csak magányosan rajzolgat. Egy nap elindul barátokat keresni, de nem jár szerencsével: a gyerekek kicsúfolják, elzavarják. Bánatában végül rajzolni kezd az aszfaltra, amikor Palkó, a rolleres kisfiú álmélkodva megáll mellette...
Szegedi Katalin sokunk által várt könyváből közlünk részletet, amit nemcsak ő rajzolt, de ő is írt. A mese a barátságról, és az elfogadásról szól.
A Csimota Kiadó új könyvének bemutatója november 13-án, délután négykor lesz a Pagonyban.
Egy napos, őszi délután Lenka éppen az ablak mellett kucorgott egy széken, és elmélyülten rajzolgatott az ablakpárkányon, amikor a mamája benyitott hozzá. Egy csöppet sem lepődött meg azon, hogy a kislányát megint rajzolás közben találja.
Lenka legjobb barátai ugyanis a ceruzák voltak. Meg a papírok, a tollak, a zsírkréták, a festékek, az ecsetek, és minden, amivel csak rajzolni lehetett.
– Mit kuksolsz itt bent a szobában ezen a szép napon? Menj ki a térre, szaladgálj egy kicsit te is a barátaiddal!
Lenka dacosan válaszolt:
– Nem megyek! Különben sincsenek barátaim! A gyerekek nem akarnak játszani velem, csak csúfolnak, mert... mert... dagi vagyok – mondta, és bánatosan lehorgasztotta a fejét.
A mamája gyorsan magához ölelte.
– Jaj, miket beszélsz, dehogy vagy te dagi! Te pont így vagy szép, ahogy vagy! – vigasztalta, és egy puszit nyomott Lenka szöszmösz hajába. – Most pedig egy-kettő, húzd föl gyorsan a cipődet, és szaladj le játszani! Na, futás!
Lenkának nem sok kedve volt abbahagyni a rajzolást, de mit volt mit tenni: anya szava parancs. Így hát letette a ceruzáját.
– Majd később befejezlek! – súgta oda az elkezdett rajznak, és otthagyott mindent az ablakpárkányon. Felhúzta a kopogós lakkcipőjét, hóna alá kapta kedvenc csíkos malackáját, és leszaladt a lépcsőn. Cipősarkának kopogása még akkor is ott visszhangzott a lépcsőházban, amikor Lenka már rég a téren ácsorgott, és azon tűnődött, hogy merre induljon.
Ugróiskolázó lányokra lett figyelmes.
Vidáman odaszaladt hozzájuk.
– Beállhatok?
A lányok abbahagyták a játékot, és tetőtől talpig végigmérték Lenkát.
– Nem is tudnál te ugróiskolázni! Barátkozz csak a malackáddal, Röfike! – azzal kuncogva ott hagyták.
Lenka elszomorodott. Ám ahogy ott álldogált magában, észrevett néhány krétát a földön.
– Ez még jól jöhet! –, gondolta, és zsebre vágta a krétákat. Aztán egy kavics koccant a cipőjéhez, ezt is felkapta, az ugróiskolára dobta, és játszani kezdett. Ugrálni jó dolog: Lenkának is rögtön jobb kedve lett, vidáman dudorászta:
– Egy, kettő, három, négy,
Lenka, Lenka, merre mégy?
