1918. december 1-jén nemzetgyűlésre ültek össze az erdélyi románok Gyulafehérváron, ahol alig egy hónappal az Osztrák–Magyar Monarchia által aláírt páduvai fegyverszünet, három héttel Károlyi Mihály miniszterelnöknek a Magyarországgal kötendő fegyverszünetről folytatott sikertelen belgrádi tárgyalásai és két héttel Jászi Oszkár aradi megbeszéléseinek kudarca után határozatban kimondták Magyarország huszonhat vármegyéjének csatlakozását a román királysághoz.

Míg tehát 1918. december 1. a románság számára öröm- és nemzeti ünnep, addig Gyulafehérvár, majd később Trianon a magyarság életében nemzeti gyászt, összeomlást és tragédiát jelent. Jóllehet az egyesülési határozat kimondja a népek jogegyenlőségét és szabadságát, ezek az elkövetkező huszonkét évben a gyakorlatban nem valósultak meg.

Gyulafehérvár: Erdély elszakítása

Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia tagállama vesztes félként került ki az első világháborúból. A frontokon elszenvedett vereségek, az ellátási nehézségek és a kormányzat tehetetlensége következtében 1918 őszére hatalmas tömegmozgalmak bontakoztak ki Magyarországon: az őszirózsás forradalom győzelme után a pacifista antantbarát Károlyi Mihály alakított kormányt, s a november 13-án Franchet d’Esperay francia tábornokkal aláírt belgrádi konvenció értelmében elkezdődött a történelmi Magyarország felbomlása, a déli és a keleti területek kiürítése, ahova szerb és román csapatok vonultak be.

Az erdélyi románok 1918. december 1-én Gyulafehérváron nagy nemzeti gyűlést hívtak össze. \"Egész Erdély, Brassótól Máramarosszigetig és nyugattól keletig megjelent a gyulafehérvári nagygyűlésen. Körülbelül százezer ember vonult föl. A Főtér tarkállik a nemzeti viseletektől. A hegyeken túlról, északról, délről, a Zsil völgye felől minden irányból özönlik a nép. A mezőkön tarka csoportok. Önkéntes szónokok gyújtóbeszédet tartanak. Bandák harsogják a \"Desteaptã-te\"-t. Az állomásra egymás után robognak be a vonatok. A Károlyi-kormány ingyen bocsátotta rendelkezésre az üres szerelvényeket. A széthulló Magyarország technikai segítséget nyújtott az elszakadáshoz. A végtelen naivság politikája volt ez. Azt mozdította előre, amit nem óhajott. Ami ellen kézzel-lábbal, szíve vérével küzdött. Így virradt fel 1918. december elseje. Az elszakadás napja.\" (Mikes Imre: Erdély útja Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig. Sepsiszentgyörgy, 1996)

Az eseményt hosszas tárgyalások előzték meg, ugyanis nem volt egységes álláspont Erdély sorsát illetően. Az előértekezleten Vasile Goldis az erdélyiek nevében autonómiát javasolt Románián belül, amelynek kereteit és tartalmát későbbi időpontban összehívandó alkotmányozó gyűlésnek kellett volna meghatároznia. Ezt azonban a többség elvetette, s a teljes elszakadás mellett döntött, kimondva Magyarország románlakta területeinek feltétel nélküli egyesítését Romániával és a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között elterülő egész Bánátra.

A gyulafehérvári nemzetgyűlés által elfogadott pontokban, többek között, leszögezik: a nemzetgyűlés az általános választójog alapján választandó alkotmányozó gyűlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosainak, továbbá teljes nemzeti szabadságot ígér az együttlakó népek számára: \"Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot\".

Ugyanakkor a határozat kimondja, hogy egyenlő jogokat és teljes vallási autonóm szabadságot biztosítanak az összes hitfelekezet számára, s tiszta demokratikus uralom föltétlen megvalósítását minden téren: \"Általános, közvetlen, egyenlő, titkos községenkénti proporcionális választói jogot mindkét nemű huszonkét évet betöltött személy számára, a községi, megyei és törvényhozási képviselet választásánál\", valamint \"korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jogot, minden emberi gondolat szabad terjesztését. A határozat továbbá radikális földbirtokreformot irányoz elő, amely \"agrárpolitikának a vezérfonala egyfelől a szociális kiegyenlítés előmozdítása, másfelől a termelés fokozása kell hogy legyen\", az ipari munkásságnak pedig biztosítandók azok a jogok, \"amelyek a legelőrehaladottabb nyugati államokban törvénybe vannak iktatva\". (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941)

A nemzetgyűlés kétszáztizenkét tagból álló Román Nagy Nemzeti Tanácsot (Marele Sfat National Român) hozott létre, amely Iuliu Maniu elnöksége alatt megalakította a tizenöttagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Az utóbbi megbízásából négytagú bizottság a gyulafehérvári határozatokkal Bukarestbe utazott, hogy hivatalosan is felajánlja I. Ferdinánd királynak az Erdély fölötti hatalmat. Az Erdélyt Romániához csatoló dekrétum december 30-án a Hivatalos Közlönyben is megjelent, úgyszintén az a királyi rendelet is, amely a Kormányzótanácsot megbízta az ideiglenesen csatolt területek igazgatásával, valamint a választójogi és agrárreform-tervezet kidolgozásával, a külügy, hadsereg, vámügy, állambiztonság, bankjegykibocsátás, állami kölcsönök stb. intézését a királyi kormány igazgatásába utalva. Ezzel az erdélyi Kormányzótanácsot szinte minden jogától megfosztották, ami kiélezte a nézeteltéréseket az erdélyi és az ókirályságbeli románok között, később súlyos ellentétekhez vezetve.

Kolozsvár független politikai napilapja, az Ellenzék december 1.-jei vezércikkében bátorságra és bizakodásra buzdított: \"Fel a fejjel, Erdély magyarjai, semmi ok a csüggedésre (…), Románia fegyveres demonstrációját nem szabad túlbecsülni (…), nincs veszendőben semmi és nem is fenyegethet bennünket komoly veszély, ha erőnk tudatában rendíthetetlen bizakodással nézünk a jövő szemébe.\" A lap szerint a gyulafehérvári nemzetgyűlés nem változtat a tényeken: ami joguk volt a románoknak a nemzetgyűlés előtt, ugyanaz marad a gyűlés után. \"Nyitott kaput dönget a román nemzetalkotó erő, amikor a nem létező magyar elnyomás ellen hadakozik. Viszont hamis vágányokon jár, ha a világ legdemokratikusabb köztársaságából a legoligarchikusabb, legkorruptabb monarchiába akarja átcsalogatni az erdélyi román népet a faji ébresztő szirénahangjával\". (Ellenzék, 1918. december 3.)

Tiltakozó nagygyűlés Kolozsváron

Gyulafehérváron sem a magyarok, sem a szászok képviselői nem lehettek jelen, tehát megkérdezésük nélkül rendelkeztek a sorsuk felett. A kialakult egyre reménytelenebb helyzetben a budapesti kormány megpróbálta menteni a menthetőt, s 1918. december 8-án dr. Apáthy István neves professzort bízta meg a kelet-magyarországi főkormánybiztossággal, miközben megkezdődött a román csapatok előrenyomulása.
A jönnek, vagy nem jönnek a román csapatok Kolozsvár felé fő témája volt a kolozsvári magyar napilapnak ezekben a válságos napokban. Az Ellenzék cikkírói józanságra, higgadtságra és önmérsékletre intették az erdélyi magyarságot az incidensek és a túlkapások elkerülése érdekében, bízván abban, hogy a békekonferencia majd igazságot szolgáltat. \"Nem tagadjuk, rettentően fáj, hogy meg kellett érnünk a román csapatok bevonulását Erdély földjére. De a fegyverszüneti megállapodás után el kellett készülnünk arra, hogy a románok eljönnek a demarkációs vonalig. Pártatlan jóhiszeműséggel lehetett volna úgy értelmezni a fegyverszüneti szerződést, hogy ez a megszállás nem következik be. De ne várjunk a világtól pártatlanságot, mert az antant a győző és mi legyőzöttek vagyunk. Bennünk él és a lelkünket gyötri az a fájdalmas tudat, hogy akaratunk és meggyőződésünk, múltunk és érdekeink ellenére kerültünk ebben a világháborúban a németek oldalára\" (Ellenzék, 1918. december 7.) Az ezekben a napokban megjelenő írásokból egyértelműen kitűnik: az erdélyi magyarság hitt abban, hogy a románok nem fogják túllépni a demarkációs vonalat, mert az jogtalanság lenne, és különben is \"a románok azt hangoztatták, hogy ők a fegyverszünet szellemének megfelelő jogi és erkölcsi korlátokhoz tartják magukat.\" (Ellenzék, 1918. december 7.)

Mindez csupán hiú remény maradt, ugyanis a román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonalat, s Mosoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, akkor lövetni fogja a várost. Apáthy válasza: Kolozsvár nem áll ellen. (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929, I. évf., 1930, Kolozsvár) A város átadása előtti napokban az Apáthy vezetése alatt álló magyar Nemzeti Tanács és a Sándor József irányította székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült, s megalkotta az erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot. Ez december 22-re Kolozsvárra összehívta az erdélyi magyarság önrendelkező nemzetgyűlését: a résztvevők a gyulafehérvári román nemzetgyűlés ellen tiltakoztak, amelyen \"Magyarország 26 vármegyéjének csak egy nemzete volt képviselve\", és ahol a \"román testvérek nem kérdezték meg a 26 vármegye más nyelven beszélő lakosait, amelyek számbeli többségben vannak, vajon le akarnak-e mondani az ifjú népköztársaság szabadságáról? Rólunk határoztak, nélkülünk!\" (Ellenzék, 1918. december 20.)

Az Ellenzék az esemény kapcsán megjelenő vezércikkében azt írta: \"Jöjjetek el Erdély magyarjai vasárnapra igazságos Mátyás szobra alá, hogy százezer magyar torokkal kiáltsuk ki az egész világnak, hogy mi igazságot és szabadságot akarunk.\" (Ellenzék, 1918. december 19.) Továbbá: \"Kétszázezer ember fog összegyűlni vasárnap délelőtt Kolozsvár főterén, hogy hangot adjon huszonhat vármegye magyarsága szavának. Nem fogjuk megfújni a harci riadót, mert harcról, háborúról nincsen szó közöttünk. Mi eldobtuk magunktól a gyilkolás szerszámait és kitártuk karjainkat, hogy szeretettel öleljük lelkünkhöz az egész világot. De élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Most eljött a felszabadulás. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem tűrjük és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon.\" (Ellenzék, 1918. december 22.)
A Kolozsváron összesereglett Kelet-Magyarországnak \"különböző vallású és fajú népei\" a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján kijelentették: Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, s az egységes és csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Kijelentette továbbá a nagygyűlés, hogy az erdélyi magyarság és székelység teljes jogosultságú önkormányzati szervének és képviselőjének elismeri a Kolozsvárt 1918. december 17-én egyesült erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot, illetve annak 1918. december 18-án megalakult választott központi Kormányzótanácsot (Ellenzék, 1918. december 20.).

Két nappal később, december 24-én a román királyi csapatok megszállták Kolozsvárt, ahol dr. Haller Gusztáv polgármester fogadta őket. Ezen a napon jelent meg a Keleti újság első száma, amelynek vezércikke azt írta: \"Fehér zászlóval állunk előtted, Ismeretlen Végzet\". Rögtön Kolozsvár megszállását követően Neculcea tábornok kilenc pontot tartalmazó rendeletet tett közzé: minden hivatal mellé tiszteket rendelt, a fegyvereket három nap alatt be kellett szolgáltatni, estétől hajnalig tilos volt az utcán járni, háromnál többen nappal sem járhattak együtt, a színházak folytathatták működésüket, továbbá Budapest felé utazni csak katonai engedéllyel lehetett, minden sajtótermék cenzúra alá esett, a sorozásra vonatkozó híreket alaptalanoknak tekintették, akik nem rendelkeztek Kolozsváron állandó lakhellyel, három nap alatt kötelesek voltak elhagyni a várost (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929, I. évf., Kolozsvár, 1930). Erdély fővárosának megszállása után a szövetséges hatalmak gyakorlatilag egész Erdélyt a román hadsereg kezére adták.

A Romániához csatolt németség önrendelkezése csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg. Következésképpen 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: \"a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. Kéri Istent, hogy vezesse jóra és adja áldását ehhez a felelősségteljes lépéshez, melyet megtenni kötelességüknek érezték\". (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929. I. évf., Kolozsvár, 1930.) A gyenge szótöbbséggel hozott határozat azonban hamarosan válságba sodorta az erdélyi szászokat, amelynek legnagyobb társadalmi egyesülete emlékiratban tiltakozott Erdély elszakítása ellen, leszögezvén, hogy a szász nép túlnyomó többsége nem azonosítja magát a medgyesi határozattal, és Erdélyt továbbra is Magyarországhoz tartozónak tekinti (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941).

Igazságszolgáltatás helyett diktátum

Amíg az erdélyi románok és németek csatlakoztak a román ókirálysághoz, az erdélyi magyarság teljes tájékozatlanságban élt, miközben azt remélték, hogy a párizsi békekonferencia igazságot fog szolgáltatni. A tenniakarók végül cselekvésre szánták el magukat, s a Wilson-féle önrendelkezés elv alapján köztársaságokat alapítottak: Udvarhely megyében a volt alispán, dr. Paál Árpád vezetésével, Kalotaszegen pedig Kós Károly író, építész irányításával alakultak köztársaságok (Sas Péter: Az erdélyi magyarság politikai szervezkedése. Kézirat). Ugyanakkor 1919. január 14-én dr. Grandpierre Emil főispán, dr. Papp József ügyvédi kamarai elnök, dr. Menyhárt Gáspár egyetemi tanár, dr. Kertész Jenő ügyvéd, br. Jósika János birtokos és Jordáky Lajos nyomdász Nagyszebenbe utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak a román Kormányzótanáccsal. Azt javasolták Maniunak: a közigazgatás Erdély magyar területein legyen magyar, a románokon román, a vegyeseken vegyes, a tisztviselőktől pedig ne követeljenek esküt, hanem elégedjenek meg fogadalommal. A tanács azonban hallani sem akart a kezdeményezésről, és amikor a javaslattevők visszatértek Kolozsvárra, Apáthy Istvánt már börtönben találták (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941).

A román közigazgatás közben gyorsított menetben kezdett berendezkedni Erdélyben: a Kormányzótanács egymás után bocsátotta ki a magyarság nemzeti létét aláásó rendeleteket. Ez a helyzet sok erdélyi magyart, főként a köztisztviselői réteget Erdély elhagyására késztette: az Országos Menekültügyi Hivatal szerint hét év alatt közel kétszázer magyar repatriált Erdélyből a csonka hazába (Mikó Imre: Erdélyi politika. In: Hitel 1940-1941, 2. Sz., Kolozsvár). Jóllehet a trianoni békeszerződést csak 1920. június 4-én kötötték meg, s azt Románia csak 1921. július 26-án ratifikálta, tehát még nem létezett jogi alap Erdély elcsatolásához, a román hatalom véglegesen rendezkedett be. Ezzel nem tartották tiszteletben a belgrádi fegyverszüneti egyezmény előírásait sem, amely szerint a románok bizonyos határvonalig megszállhatják Magyarországot, de a békekötésig a megszállt területeken a magyar közigazgatás marad érvényben.

Nagyhatalmi ultimátum nyomán Románia végül 1919. december 9-én Párizsban megkötötte a kisebbségi egyezményt a szövetséges és a társult hatalmakkal. Ez biztosította az új országhatárok közé kerülő kisebbségek jogainak nemzetközi védelmét, a dokumentumban leszögezvén: a román kormány kötelezi magát arra, hogy az ország minden lakosának születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és a szabadság teljes védelmét biztosítja. \"Románia minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást, nyilvánosan vagy otthonában, szabadon gyakoroljon, amennyiben ezeknek gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik.\" (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941) Alig néhány hónap múlva, 1920. június 4-én Trianonban aláírták az ezeréves ország szétdarabolását kimondó békeszerződést, amely Erdélyt mint többségben románlakta területet Romániának ítélte oda. A döntés nyomán a történelmi Magyarország területének kétharmada, népességének pedig egyharmada az utódállamok fennhatósága alá került. Noha a békeszerződést több mint egy év múlva ratifikálták, az erdélyi magyarság sorsa már eldőlt, s meg kellett keresnie a román állam kereteiben való elhelyezkedés módozatait.

A gyulafehérvári nemzetgyűlés második évfordulóján közölt vezércikkében a Keleti újság így emlékezik az eseményre: \"(…) Nem kell egyenként végigmenni a gyulafehérvári pontokon, hogy az általuk tervbe vett alakulás és a jelenlegi helyzet között tátongó űrre rámutassunk. Teljes nemzeti szabadságot ígérnek azok, önkormányzatot, az anyanyelv szabad használatának jogát, autonóm igazgatást. Helyettük a szupremácia átkos elvének megvalósítását láthatjuk az egész vonalon. Felekezeti autonómiát ígérnek, de számos ponton megcsonkították azt. Demokratikus kormányzatot, amely helyett szakadatlanul tart a kivételes állapot. Teljes sajtószabadságot, gyülekezési és egyesülési jogot, amelyet csak hírből ismerünk már. Radikális földbirtokreformot, amelyet azonban a többi nemzetek ellen éleztek ki. Nyugati bánásmódot az ipari munkásság részére — és ehelyett \"az erős kéz\" politikáját folytatják. És mindezt ugyanazok, akik a gyulafehérvári pontokat meghozták, akik hitet tettek mellettük és kezeseinek vallották magukat.\"

Íme, a gyakorlatban mi valósult meg a gyulafehérvári pontokból. A jól hangzó ígéretek csak papíron maradtak.

Vajon mindez manapság másképpen történik?