Az eszetlen lelkesedésnek, lájkolásnak, vagy pillanatnyilag viccesnek tűnő megjegyzések vagy uram bocsá’ fotók, videók feltöltésének komoly veszélyei vannak. Mert ha valami egyszer felkerült a netre, az ott is marad, kitörölhetetlenül.

Most, amikor a WikiLeaksnek köszönhetően Amerika komplett hülyét csinált magából a világ előtt, mert követségeinek titkosított adatai, illetve az ügynökök politikusokra és országokra tett kínos és arcpirító megjegyzései hozzáférhetővé váltak mindenki számára, és immáron sokadszorra bebizonyosodott, hogy a neten nemcsak hogy nincsenek titkok, de még viselkedni is tudni illik, érdemes lenne rajta elgondolkodni, hogy a számítógépes tanfolyamokon vagy számtechórán nem kellene-e a FAT32 fájlrendszer ismerete helyett netikettet – civilizált és biztonságos internethasználatot – tanítani.



Ma már, amikor bárhonnan, bármikor lehet netezni, gondolatokat, vicces képeket és idétlen videókat megosztani másokkal, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a virtuális térnek is megvannak – illetve kéne, hogy legyenek – a maga etikett-szabályai.

A városi társadalom nagy része hiába éli on-line a fél életét, mégsem fektet elég energiát abba, hogy átgondolja, hogyan nyilatkozik meg. Pedig az esztelen lelkesedésnek, lájkolásnak, vagy pillanatnyilag viccesnek tűnő megjegyzések vagy uram bocsá’ fotók, videók feltöltésének komoly veszélyei vannak. Mert ha valami egyszer felkerült a netre, az ott is marad, kitörölhetetlenül. Minden archiválódik, mindenből készül biztonsági másolat, és elég egy kíváncsi főnök, egy rosszindulatú munkatárs vagy egy féltékeny barátnő, és megnyílik életünk teljes, cenzúrázatlan e-bookja.

A legfiatalabb internetező generáció – a mai 10-15 évesek – pedig semmilyen tanácsot nem kapnak a szüleiktől, hiszen azok a saját gyermekkori élményeik alapján állítják fel a szabályrendszerüket, amibe annakidején még nem tartozott bele a világháló és a web 2.0. A történelem során talán először fordul elő, hogy a szülők és gyerekeik együtt tanulnak, ismernek meg valamit, amiről az idősebb generációnak azt megelőzően semmifajta tudása nem volt. Ma már nem attól kell féltenünk a gyerekeinket, hogy cukros bácsikkal ismerkednek a neten, hanem inkább attól, hogy mennyire teszik átlátszóvá a saját életüket – vagy a miénket! De az sem megoldás, ha nem engedjük őket a számítógéphez: ha ma valaki nem tud levelet írni, böngészni, célzottan keresni, fotót, videót feltölteni, az olyan, mintha nem tudna olvasni: digitális analfabéta.

A szabad véleménynyilvánítás ugyan szent, de azért jobban járunk, ha megmaradunk azoknál az illemszabályoknál, amiket élőszóban is alkalmaznánk. Például nem káromkodunk rendszeresen, mert ki tudja, ki fogja majd elolvasni. Nem szidunk senkit a háta mögött, mert mi van akkor, ha megtalálja? Nem traktálunk senkit olyasmivel, amiről tudjuk, hogy nem érdekli, és soha, de soha nem küldünk tovább továbbküldős levelet, ami már évek óta kering az interneten.

A számítógép és az internet most már túlságosan is a magánélet részévé vált, fontos, hogy így is kezeljük. Ha egyébként nem mutogatod a fehérneműdet, akkor virtuálisan se tedd.

És persze ezek a veszélyek mind elkerülhetők, ha netezés helyett inkább a személyes kapcsolatainkra gyúrunk rá, ami igen, nagyobb munka, lájkolni sem lehet, és nincs kattintásszám - de talán mégis jobban megéri.