Szerda este pár perccel 8 után csapott a húrok közé a méltán világhírű Kiscsillag zenekar, szintén említésre méltó vendégeivel a MÜPA nagytermében, hogy dalaikat ezúttal nagyrészt akusztikus hangszerelésben tárják a közönség elé.
A kb. két hónapja a békéscsabai kultúrban elementáris erővel zúzó banda meglepően erőtlenül kezdett. Persze a helyszín adottságai és tekintélye miatt – amit Lovasi rendkívül frappánsan kezelt – nyilván nem várhattam izzó-izzasztó rakendrolt, de nem is erről van szó. A számok nagy részét torzító nélkül, illetve félig akusztikus gitáron szólaltatták meg, de másban nem tértek el az album-verziótól.
Természetesen voltak remekül eltalált darabok is, a Feketemosó c. számnál pompásan működött a felezett tempó és Vedres Csaba zongorajátéka is érvényre jutott – amit egyébként végig hiányoltam a koncerten. Az alapvető értelmezési zavarom oka – talán helytelenül – az összehasonlítás volt. Na, vajon mivel?
Természetesen igen, egy hasonló helyzetben viselkedő és megszólaló Kispál és a Borz zenekarral. És tudom, hogy ez a zenekar nem az a zenekar, egyáltalán nem az, semennyire, ennek ellenére megkerülhetetlen tény Lovasi András személye, valamint Lecsóé, aki szintén jelentősen hozzátett a Kispál hangzásához, hangszereléséhez.
És hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Nem a hangzásvilágról vagy az előadásmódról van szó, hanem az önreflexióról, önmaguk zenei újraértelmezéséről, ami a Kispál esetében fantasztikusan működött (gondoljunk csak a Gyónás c. szám zongora–ének átdolgozására), itt viszont épp ez hiányzott.
Mint ahogyan hiányoltam a meghívott vendégmunkások erőteljesebb jelenlétét is. Vedres Csaba zongorajátéka egy-két számtól eltekintve csak kíséretként volt jelen, és Ferenczi György egyébként nagyszerű tudása is csilloghatott volna szebben.
Számomra a legnagyobb hiányt a számok egysíkúsága okozta, és itt az egysíkúságot szigorúan az előadásmódra értem, ami annyit takar, hogy nem igazán voltak mélységek és magasságok, burjánzó szólamok és magányos gitárkiállások. Szóval egyszerűen nagyobb asszociációs teljesítményt vártam ettől a csapattól.
Ennél több rosszat azonban nem tudok elmondani róluk, a szövegek zseniálisak, a színpadi munka szórakoztató – Lovasi például a “hely szelleméhez” méltóan egyszerre magázta és tegezte a közönséget, akik egyébként – valószínűleg a jegyárak és szintén a hely szelleme miatt – a 20-as korosztály tetejéről kerültek ki (és sajnos a Bandi-sznobizmusuk miatt sokan közülük akkor is nevettek, amikor semmi vicces nem történt).
Ennek ellenére tessék hallgatni és szeretni a Kiscsillagot, meg koncertre járni!
