A megfigyelő megfigyelőjének megfigyelése. Csak magunkat szeretjük. A folyamatos múlt.

A sajtónak ma az a legnagyobb baja, hogy reménytelenül igyekszik fülön csípni a valóságot. Két és fél évtizede még tudtuk, ki, mi áll a dolgok mögött, ki húzza fel azoknak mozgatórúgóját. Ma aki a nagy manipulátor szerepében tetszeleg, maga sem érti, őt ki, mi készteti cselekvésre. A sajtó így a nagy leleplezőből a megfigyelő megfigyelőjévé süllyedt. A sajtót fogyasztó újságíró (én, az olvasó) a megfigyelő megfigyelőjének megfigyelőjévé. Erről az eleve kudarcra ítélt kísérletről szól ez a hálónapló.

Olvasom, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács felmérést készített arról, hogy miként ítélik meg egymást és önmagukat a romániai nemzeti közösségek. A felmérés igazolta, amit amúgy is tudunk már kilenc évtizede, hogy a románok saját magukat tartják a legjobbaknak, a megkérdezetteknek 58 százaléka vélekedik így önmagáról. A magyarokról kifejezetten rossz a véleménye a többségnek, mindössze 66 százaléka kifogásolja, hogy kiállunk a kulturális önazonosságunkért, nem akarunk beolvadni, noha ma nagy szeretettel asszimilálnának. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács felmérése azt bizonyítja, hogy Romániában az előítéletek alakítják az etnikumközi kapcsolatokat, s ami ennél is rosszabb, a saját közösségét, önmagát a többség és a kisebbség tökéletesnek tartja, olyannak, amelynek nem kell megváltoznia. Másságot elutasító viselkedésére pedig kissé még büszke is.

Turczi István budapesti költő verse a Korunkban: „a múlt (…) tudvalevőleg a legkedvezőbb idő a halálra.”
És hányan leledznek, találnak menedéket Erdélyben a múltban! Kelet Európában nem különben. Így nem csoda, ha az újonnan alakuló pártok a régiek (fekete) ügyeiről csépelik a szót, a hatalmon lévők régi sikereikről hozsannáznak, hátha elnyomja az üdvzene az elégedetlenkedők zaját.
A menekülés az időcsapdából egyszerű, a japán dal szavait kellene komolyan vennünk: Egao wo misete ima wo ikite yukou. Mosollyal az arcunkon éljünk a jelenben!

Forrás: Beol