Percekig tartott, amíg tudatomig hatolt a telefonon érkezett hír: Sándor meghalt. Most pedig percekig nézem az üres, fehér papírt.
Pedig egyszer, valahogy mégis csak le kell írni az első szavakat. Ez most nékem így sikerült, csak így tudom visszaparancsolni az érzelmet az értelem mögé. Elnézést kérek érte...Medgyesfalvy Sándor 1985-ben érkezett Nagyváradra úgy, hogy éppen csak megszáradott a tinta a diplomáján. Vásárhely-környéki indíttatással, Vásárhelyről érkezett Váradra a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetből és megmaradt mindvégig színjátszásunk szolgálatában. Most már tudjuk: 25 év adatott meg néki ebből, egy szűk negyedszázad a nagyváradi magyar nyelvű színjátszás szolgálatában.
Kimondottan hősi alkat volt, a világ- és a magyar irodalom nagy drámai szerepeinek eljátszására hivatott. (Néhánnyal ezek közül meg is ajándékozta a sors.) Mély líraiságából eredően azonban szerepeit mindig belülről, lélekből építette, a látványos gesztusok mellőzésével, visszafogott eszközökkel hatott. És a hangjával, amellyel szintúgy a legszélesebb regisztereken tudott játszani. Harsány volt, ha a szerep úgy kívánta, és beborítóan lágy, amikor az érzelem, amikor (leginkább) a másik nem, a színpadon is mindig jelen lévő örök Nő felé-fölé hajolt-fordult benne az örök Férfi...
Nemcsak a váradi közönség kedvelte, szerette, adott esetben rajongásig, de amikor (1989 után) kinyílt a színházi világ kapuja, másutt is, mindenütt szerzett híveket magának, mondhatni Zalaegerszegtől Csíkszeredáig, Kisvárdától Szabadkáig. Sándor azonban elsősorban mégis csak a mienk, a váradiaké volt. És maradt is egészen a mai pillanatig.
Most, hogy ez a kénytelen helyzet összegzésre késztet, hirtelen mintegy harminc szerepét írtam össze. Csak a fontosabbakat. Persze, hogy nem lehet mindet megnevezni, de... A legemlékezetesebbeket?... És időrendben?
Volt Fülöp herceg (Yvonne, burgundi hercegnő), Jézus (Rock passió), Apáczai Csere János (Téli zsoltár), Agárdi Péter (A néma levente), Dr.Zoltán (Kaland), Teleki László (címszerep), McMurphy (Kakukkfészek), László király (A lovagkirály), Géza (Az a szép, fényes nap), Petruchio (A makrancos hölgy), Percsik (Hegedűs a háztetőn), Leichester gróf (Stuart Mária). Ez utóbbi három szerepét egyetlen évadon belül (1997-1998) formálta meg, máig az elmúlt évtizedek egyik kiemelkedőjévé téve azt. Azután volt címszereplő a Bánk bánban, IV. László a Tűz és keresztben, John Proctor A salemi boszorkányokban, Tímár Mihály Az arany emberben és Othello az – Othellóban. A sor, mondom, kiegészíthető, hiszen tucatszám vannak olyan Medgyesfalvy-alakítások, amelyek jelenetei, vagy csupán villanásai bennünk élhetnek, mert tudattalanul is magunkban hordtuk, s hordjuk azokat, el egészen az utolsó szerepéig is.
Ez éppenséggel A revizor Zemljanyikája volt. Említeni pedig azért is említem, mert ez a szerepe már magán hordozta azokat a színpadtól idegen, a művész életében azonban ekkor már kísérő jegyeket, amelyek tulajdonképpen elvezették mind a mai napig. A legmélyebb sajnálattal tudom kimondani a tényt: Sándor a művészsors legnehezebbjét, legtragikusabbját választotta: az önemésztő, önégető sorsot. S erre itt van a mindennél drámaibb bizonyság. Hiszen alig múlt ötven éves...
Amikor a „bevégeztetett” szót kimondja, leírja az ember, akaratlanul, kikerülhetetlenül a gyász hatása alá kerül. Az ember, és... a közösség is.
És nekünk most mélységes gyászunk van.
Gyászol a nagyváradi magyar színművészek kicsiny társulata, és gyászol a közönség, mindazok, akik az elmúlt 25 évben valamiképpen közel kerültek a nagyváradi magyar színművészethez.
Medgyesfalvy Sándor személyében a régi-új Szigligeti Színház első halottját gyászolja.
Forrás: Daily Mail
