A kicsi, zöld kaméleon története csütörtökön kerül a mozikba.

A világmegváltó kaméleon története nem mások fejéből pattant ki, mint Johny Depp és Gore Verbinski, akik az elmúlt években mentálisan annyira egy hullámhosszon voltak, hogy a Jack Sparrow kapitány jelenséget, teljes megegyezésben, áttették animációra és a vadnyugatra.
Rangó, a XXI. század divatos házi kedvence, egy majdnem autóbalesetet okozó előzést követően kirepül a kényelmes, biztonságot adó terráriumából, és a sivatag kellős közepén találja magát. Egyedül, negyven fokban, a való világban. Innentől kezdődnek a kalandok és a hantázások. A történet egyszerű, láttuk már ezerszer, az elkényezett királyfi egy véletlen során, rájön, hogy az élet nem habos torta. Jön a nagyszájúskodás, a könnyű győzelem, a bukás, a jellemfejlődés és az újra felemelkedés.
Azzal természetesen semmi probléma nincs, ha egy gyerekfilm ilyen egyszerű sémára építkezik, hiszen a könnyen érthető tanulság elengedhetetlen eleme egy ilyen animációnak. Ám itt merül fel a kérdés, hogy mennyire lehet a Rangót gyerekfilmként kezelni? Mert gyerek legyen a talpán, akinek nem okoznak rémálmokat az olyan szereplők, mint a szemgolyóján átfúrt nyílvesszővel éldegélő patkány, vagy a kisebesedett arcú, üszkösödő orrú vakond. És ők még a jó oldalon állnak, tehát elvileg szerethetőek.

Ezen a kettősségen lavírozok a Rangó viszonylag hosszú, több mint másfél órás játékideje alatt. A nézőnek sokszor olyan érzése támad, mintha a készítők néha utána engedtek volna a saját fantáziájuknak és hagyták az eseményeket a maguk útján futni, majd hirtelen megrántották a gyeplőt. Ettől válik a film szakadozottá. A hatalmas izgalomból egyszer csak virágos mezők ihlette nyugalomba és békébe kerülünk, majd hirtelen újra vissza.
Sajnos a Rangó humor szempontjából sem nevezhető kiegyensúlyozottnak. A film az összes létező westernfilm sémát felvonultatja, és kiparodizálja. Mikor egy ennyire markáns filmzsánerhez nyúl az ember, mindig félő, hogy túl sok utalás, túl sok ezen alapuló poén lesz, ami nem csak kiszámítható, de rendkívül fárasztó is. Pedig a film két fő alkotója remek humorérzékkel van megáldva, és ezt fel is csillantják néhol, váratlan és igazán vicces filmtörténeti utalásokban. Aki valóban jártas az elmúlt évtizedek blockbustereiben, annak ezek igazi élményt jelentenek. Van itt Indiana Jonestól kezdve a Csillagok háborúján keresztül a Hét mesterlövészig minden, ami a felnőtt néző száját mosolyra húzza, miközben az alibiből elvitt gyerek arcára a félelem ül ki.
Összességében olyan a Rangó, mintha Johnny Depp és Gore Verbinski egy rendkívül részeg estén összedobott volna egy, akkor világmegváló ötletnek tűnő filmet. Szórakoztatónak szórakoztató, ám nem maradandó, pedig ez az animációs filmek kiélezett versenyében az egyik legfontosabb szempont.