Van, amikor az ember már a főcím alapján tudja, ez a film bizony tetszeni fog neki. És kis túlzással persze, de nagyjából ilyen a 127 óra is.

2010 az élet-halál filmek éve volt abból a szempontból, hogy egyszerre három ilyen alkotás is született. A Buried egy Irakban dolgozó vállalkozó (Ryan Reynolds) története, aki egy támadás után egy koporsóban ébred. Csupán egy mobiltelefon és egy öngyújtó minden segédeszköze a szabaduláshoz, a levegője pedig egyre fogy.

A Frozen kicsit kilóg a sorból, itt ugyanis hárman rekednek az említett élet-halál szituációban, pontosabban egy síliften éjszakára, és szép lassan ráébrednek, hogy vagy ugranak, vagy halálra fagynak a hegyen.

A 127 óra Aron Ralston (itt James Franco) igaz története, akinek a jobb karja egy baleset folytán egy sziklarög és a sziklafal közé szorul egy hasadékban.  Azonban valószínű, hogy sokan azért szurkolunk magunkban a film közben, hátha rosszul hallottuk a sztorit, és mégsem szorul be, vagy mégsem kell levágnia a saját karját… hát pedig sajnos tényleg ezek történnek. De tulajdonképpen nem ezen eseményeknek a ténye válik fontossá a film során, hanem az a lelki utazás, amin Aron közben keresztülmegy. Mert, ahogy ő interpretálja, nem a karját vesztette el, hanem az életét mentette meg azon a helyen.

Az első hallásra nem éppen mozgóképes feldolgozást kívánó történet mégis olyan eleven (nagyban közrejátszik ebben a gyakran követhetetlenül gyors vágás) és izgalmas, hogy el is feledteti velünk, hogy egy monodrámáról van szó egy icipici helyen.

A rendező, Danny Boyle zsenialitására van szükség ahhoz, hogy hitelesen és megrendítően tudjon ábrázolni egy ilyen történetet. Életművében gyakran kísérletezett víziók megjelenítésével, vagy az emberi psziché boncolgatásával, és az akaraterő határainak feszegetésével – gondolok itt például a Napfényre, A partra vagy a Trainspottingra. Most is visszaemlékezésekkel és a főhős asszociációval dúsítja a „sziklasír” sivárságát és klausztrofób jellegét.



A szorult helyzet majd minden stációját nyomon követjük, és tulajdonképpen semmilyen magyarázatot nem kapunk arra, miért is távolodott el szerető családjától, miért nem szólt nekik arról, hova készül. Ahogy Aron értelmezi, egész élete e felé az esemény felé tartott, ez kellett ahhoz, hogy észhez térjen és a folytonos menekülés helyett felvállalja érzelmeit és ne féljen a kötöttségektől.

Hogy ebben a rohanó és elidegenedett világban (a film erőteljesen fogyasztás-kritikus) az emberi kapcsolatok, a család mindennél többet ér. S ha ez bárkinek túl sziruposan hangzana, csak leírva az, az alkotás egyáltalán nem adagolja üzenetét zavaró módon. Inkább felszabadító és erőt adó jelleggel teszi ezt. A 127 óra végére újra hinni kezdünk az emberi nagyságban.