Rájöttem, a velünk, körülöttünk történő események mélységükben csupán olvasással, jegyzeteléssel érthjetőek meg.

Költöztünk. Több héten át. Új székházban a Brassói Lapok szerkesztősége. Az egykori Budapest szálló épületében. A költözés ideje alatt nem volt időm olvasni. Ezért szünetelt az olvasónapló is. Hiányzott. Az olvasás. És a naplóírás is. Rájöttem, a velünk, körülöttünk történő események mélységükben csupán olvasással, jegyzeteléssel érthjetőek meg. A tévé, a rádió felületes ismereteket nyújt. Ezért hiszek abban, hogy az írott sajtó nem a végnapjait éli.

Könnyű dolga volt Petőfi Sándornak. Megírt egy verset. Történelmi tényekre és mítoszokra hivatkozott – akkoriban a történelem még a dicső múltat, a követnivaló példát jelentette, nem a tévedések, végzetes hibák és bűnök talaját, amelyre ingatag jelenünk épül –, aztán szemtanúk szerint az Orvosegyetemen felállt egy székre, előbb megpróbálta elszavalni, majd mert senki sem figyelt rá a nagy forradalmi felfordulásban, elordította: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk!” Erre már mindenki ráfigyelt a lánglelkű ifjú forradalmárra. Az emlékezet aztán, amelynek szerepe oly fontos lett a XX. század magyarságának – immár nem is a szabadságért, inkább a létéért való küzdelmében – úgy őrizte meg Petőfi írói-felolvasói teljesítményét, hogy az a Nemzeti Múzeum lépcsőjén történt volna.
Pedig a legendakeltő Vahot Gyula, aki képes kalendáriumában először közölte azt a metszetet, amelyen Sándorunk a múzeumlépcsőn esküszik, jól tudta, hogy 1848. március 15-én a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum kertjében valójában Egressy Gábor mondta el. (A művészeknek az újságírókkal ellentétben jár ennyi költői szabadság.)
Nem tudok ma igazat és szépet hazudni. És ez talán nem is olyan nagy baj. Orwell írta 1943-ban: „Ha a szabadságnak van egyáltalán valami jelentése, azt a jogot jelenti, hogy megmondhatjuk az embereknek, amit nem akarnak hallani.”
A XXI. század racionalizmusa megköveteli, hogy ne csalóka szépet, hanem az igazat mondjuk. Amely sohasem egy és sohasem abszolút igazság. A csalhatatlan igazság szajkózói meg sohasem szabadságharcosok, hanem zsarnokok.
1848–49 forradalmát hősök és gyávák, hűségesek és árulók, hívők és hitetlenek, Görgeyk és Kossuthok, Széchenyik és Deák Ferencek vívták meg és teljesítették ki. Nagy érdeme ennek a szabadságharcnak az, hogy a mai magyarság úgy tekinthet az eseményekre, mint a magyarság modernizációs kísérletére: megfogalmazódtak azok a sorskérdések, kihívások, amelyekre érvényes választ a XXI. század adhat. A szabadság, a demokrácia, az egységes nemzeti politika, a korszerű európai társadalom gondolatának és legelsősorban a sajtószabadság igényének csírái már fellelhetőek a negyvennyolcasok követelései közt. Mi pedig nem engedhetünk a negyvennyolcból.
Mert az az újságíró, aki a tizenkét pont közül a legelsőt nem tartja az egyetlen elfogadható médiatörvénynek – mai olvasatban: A sajtó legyen szabad! – az, mit csűrjem-csavarjam, bitang ember!

Forrás: Beol