A leginkább a kortárs képzőművészet iránt érdeklődő fiatal üzletember-generációban szokatlan az a gyűjtési terület, amelyet Bilibók Botond választott.
A 16–17. századi Erdélyből származó török szőnyegek, továbbá ezüsttárgyak és kéziratok – ez a három tárgycsoport gyerekkorától kezdve vonzotta Bilibók Botondot.
A marosvásárhelyi születésű pénzügyi szakember az erdélyi múzeumokban, templomokban őrzött régi szőnyegek megismerése és a szakirodalom tanulmányozása után, az egyetemi évei alatt hátizsákkal bejárta Anatóliát, felkereste a ma is működő szőnyegkészítő műhelyeket. Gyűjtőként 18-20 éves korától 30 éves koráig volt igazán aktív, az azóta eltelt évtizedben a munka mellett sokkal kevesebb ideje maradt erre. Így nem tartja magát komoly műgyűjtőnek a Concorde Alapkezelő vezérigazgatója.
Mint mondja, egy gyűjtemény összeállításához sok évtizedes kitartó munkára van szükség, csak így lehet nagyszámú első vonalbeli darabot megszerezni. Bilibók Botondnak mintegy félszáz szőnyegből áll a kollekciója, ezek közül tucatnyi tartozik a jellegzetes „erdélyi” típusúak csoportjába. Ezek a nyugat-anatóliai Usakban készültek a 16–17. században, és kereskedők vásárlásai révén vagy diplomáciai ajándékként nagy számban kerültek az Erdélyi Fejedelemség kastélyaiba és templomaiba. Magyarországi és romániai egyházi és múzeumi tulajdonban nagyjából hatszáz oszmán-török szőnyeg van (ezek egy része „erdélyi” típusú), amelyeket Bilibók Botond kivétel nélkül ismer.
Ez a ritka tárgyismeret nem csak saját vásárlásainál segítette, ahhoz is hozzájárult, hogy előadóként, kézikönyvek lektoraként is számolnak vele a szakmában.
Szőnyegek mellett az Erdélyi Fejedelemség korából származó ezüsttárgyakat is vásárol a Concorde Alapkezelő közlekedésmérnök és közgazdász végzettségű vezetője, de ezen a területen sem tekinti magát igazi gyűjtőnek. Egy számottevő kollekció kialakítását egyedül a 16–17. századi erdélyi kéziratok területén tartja elképzelhetőnek. Ezzel a tárgycsoporttal is egyetemista kora óta foglalkozik, és itt – ellentétben a szőnyegekkel és ezüsttárgyakkal – kevésbé kell a nyugati vásárlók konkurenciájával számolni. Az erdélyi ötvöstárgyaknál elsősorban a németországi (sok esetben erdélyi szász származású) gyűjtők, míg a szőnyegeknél a bármiért bármennyit kifizetni hajlandó amerikaiak uralják a nemzetközi piacot.
A mai magyarországi műkereskedelemben meglehetősen háttérbe szorultak a régi szőnyegek: csupán néhány aukciósház (Nagyházi, BÁV, Polgár) foglalkozik velük, de ők is egyre ritkábban, s egyre kevesebb darabot tudnak felvonultatni. Márpedig Magyarország – történelmi helyzetéből és földrajzi elhelyezkedéséből fakadóan – hagyományosan szőnyegnagyhatalomnak számított.
A budapesti Iparművészeti Múzeum közel 200 darabos oszmán-török szőnyeggyűjteménye világviszonylatban egyedülálló, de a Nemzeti Múzeumba került egykori gróf Teleki Domokos-gyűjtemény félszáz darabja is lekörözi a legtöbb nyugati múzeum anyagát. Ugyanakkor a magángyűjteményekben már csak nyomai találhatók meg a második világháború előtti korszak gazdagságának.
Az 1923-ban megalakult Magyar Szőnyegkedvelők Egyesülete által 1924-ben rendezett keletiszőnyeg-kiállítás mintegy 170 tételének csupán tizede származott múzeumi tulajdonból, a magánkézben lévő anyag tehát szinte hiánytalan képet tudott adni a szőnyegkészítés fejlődéséről. Az utóbbi évtizedekben nem történt kísérlet a magántulajdonban lévő anyag átfogó bemutatására, holott ez a gyűjtemények szegényedése ellenére fontos lenne – mutat rá Bilibók Botond.
A szőnyegkultúra fejlődése szempontjából biztató az Első Pesti Szőnyegtársaság 2007-es megalakulása. Sajnos azonban a szőnyeggyűjtés továbbra is csak keveseket mozgat meg, holott az befektetési szempontból is vonzó lehet: a magyar festészettel ellentétben itt világszinten értékelt műtárgyakról van szó.
Ez év februárban, 92 éves korában hunyt el Edmund de Unger, azaz Unger Ödön, a világ legjelentősebb iszlám művészeti magángyűjteményének tulajdonosa. A budapesti születésű Unger – aki 1948 óta élt Nagy-Britanniában – a magyarországi múzeumokat is nagyvonalúan támogatta. Gyűjteményéből 1500 tárgyat az Iparművészeti Múzeumban kívánt elhelyezni, ám ebből – a 2006–2007 körüli magyar kulturális kormányzat hibái miatt – ugyanúgy nem lett semmi, mint abból a tervből, amely szerint Unger támogatásával világszínvonalú szőnyegtani kutatóbázist hoztak volna létre Budapesten.
Forrás: Világgazdaság
